Oszd meg!

Add a Twitter-hez Add a Facebook-hoz Add a Startlaphoz Add az iWiW-hez Add a Google Reader-hez

Közösség

Belépés

E-mail cím:
Jelszó:

Szavazás

Nincs szavazás

Záporeső...

Marcangoló önvád...

 

 

 

 

 

 

Forró augusztusi délután volt. A lány, szája szegletében boldog mosollyal készülődött. Szerelméhez utazott. Gondoskodó mozdulattal csomagolta a

fiú születésnapi ajándékát, elégedett, huncut szemvillanása simogatta a tengerkék papírba csomagolt meglepetést. Gondolatai cikáztak, el ne

felejtse a különleges fűszereket a vacsorához. Alig bírt magával,

tudta, pár óra és kedveséhez simulhat. Érezheti erős, biztonságot nyújtó karjait, elmerülhet zöld szeme hívogató szerelmében.

Imádta a sebességet, száguldott volna a boldogság felé,de tudta,

félti a fiú. Hosszú óráknak tűntek a lassan cammogó percek,

de megérkezett. Először a szemükkel ölelték egymást, szinte egybe

olvadtak. Vibrálás, remegés, felizzott szenvedély.

Egy tökéletes nap. Nevetés, kacagás, szerelmezés és egy hirtelen éjszakai ötlet. Elbújni a Gellért-hegy több száz éves fáinak csendjében.

Egymást átölelve ültek a padon, lábuk előtt a sejtelmes sötétségben

csillogó-villogó város.

 

Nem kellettek a szavak, elvarázsolta őket a szerelmes éjszaka....

Kézen fogva futottak a kocsihoz.....éjjel egy óra...kihaltak voltak az utcák...lassan gurultak a kereszteződésbe...a baloldalról érkező autó figyelmen kívül hagyta az elsőbbségadás táblát...hatalmas csattanás...néma sikolyok és fájdalmak...szirénázó mentőautó....még egyszer összekulcsolódik a tekintetük....aztán a fiú szemében kihunyt a láng...

csak a kérdések maradtak és a marcangoló önvád....ha akkor nem indulnak el....

 

-Záporeső-

 

 

 

 

 

Csak egy pillanat...

 

 

Felébredt a város. Olyan más ez a reggel. A nap sugarai visszaverődnek a hatalmas épületek üvegtábláiról és úgy tűnik, mintha aranyfénybe öltözött

volna minden. A szmog is kimenőt kapott vagy végleg elköltözött,

maga mögött hagyva a friss, akácillatú levegőt.

Lüktet a város, az utak erekként hálózzák be testét.

Ha nagyon figyelsz, hallod szíve dobbanását, hallod, hogy él.
Ráérős emberek ülnek a kávéházban, ízlelve a kávé fenséges zamatát, miközben munkába sietők tömege hömpölyög a járdán, urakon.
Az egyik kereszteződésnél idős házaspár igyekezne át a túloldalra.

Szépek. Az asszony törékeny alakja, őszinte kék szeme, gyönyörű,

ránctalan arca vonzza a tekintetet. Férje magas, őshajú, jóképű férfi.

Óvón öleli át felesége vállát és várják az alkalmas pillanatot,

hogy a kígyóként tekergő autók sora között átjussanak.

Minden mozdulatuk, egymásra mosolygásuk ,hosszú évek boldog életét

sejtetik. A férfi most lelép a járdáról, kezét nyújtja feleségének....

tekintetük találkozik és abban tükröződik minden együtt megélt szépség,

s fájdalom...tükröződik az a mérhetetlen szerelem, mely örökre

összekötötte őket.....nem látják az utcába bekanyarodó teherautót,

ahogy a rádió gombjával vacakoló sofőr sem őket...........

 

-Záporeső-

 

 

 

 

 

ÉletSzilánkok...

 

 

Három éves volt, mikor a szülei meghaltak egy szörnyű balesetben.

Szinte semmi sem maradt utánuk. Néha egy illat, néha egy apró pillanatfoszlány ismerős érzéseket villantott fel fájdalmaktól heges

lelkében, de szülei képe elveszett a homályos múltban.
Hol nevelőszülőknél, hol otthonban teltek sivár gyermekévei.

Visszahúzódó, csendes magányban peregtek a napok, és ő esténként

megbújva az elkeseredésízű éj rejtekében, álmodott.

Álmodott egy igazi családot, gyermekeket. Álmodott a kakaóillatú

reggelek simogató nyugalmáról, maszatos gyermekarcok huncut mosolyáról, álmodott a szerelem finoman ölelgető remegéséről. Mindezek segítettek

elviselni az üresen kongó, szeretet nélküli életét, miközben várta, hogy nagykorú legyen.
Aztán, amikor 18 éves lett, hátat fordított a gúnyosan kacagó

múltszilánkoknak és lelke, még élőn lüktető darabkájába kapaszkodva

elindult. Gyorsan rátalált a szerelem. A fiú kedvessége, odafigyelése óvó mozdulatokkal ejtett rést, a hosszú évek alatt megalázástól,

hazug szavaktól, kibicsaklott érzelmektől megkeményedett páncélján.

Apró lakást béreltek és rengeteget dolgoztak, hogy megteremtsék

álmaik. S jött a legszebb ajándék. Egy apró élet, egy piciny baba,

aki egy addig ismeretlen érzést hozott.
Teltek a hónapok és látva gyermeke viselkedését, az anya szívébe kétségbeesés költözött. A piciny gyermek nem foglalkozott a körülötte

zajló élettel, szülei becézgető-simogató mozdulatait lerázta magáról.

Érzelem nélküli tekintettel meredt a semmibe és bezárkózott egy

olyan világba, ahova nem juthatott be senki.

Az édesanyja sem.
Az orvos diagnózisa, - Kanner szindróma - pengeéles ostorcsapásként

hasított lelkükbe, véresre marcangolva hitüket, álmaikat.

Az apa megroggyant a súlyos felelősség alatt és gyáván elmenekült

az egykor boldogság-szagú otthonból.
Egyedül maradt az anya mérhetetlen fájdalmával és azzal a

megfoghatatlan, óriási szeretettel, melyet fia örökre és visszavonhatatlanul neki ajándékozott. Bármennyire nehéz volt látni gyermeke közömbös, ragaszkodás nélküli létét, minden perce rezdülése, minden féltő mosolya

az övé volt. S bár sokszor vágyott a puha kezecskék ölelésére,

az apró száj szeretet-puszijára, tudta, soha nem kaphatja meg.

 

Mégis a legboldogabb embernek érezte magát, hiszen van egy gyermeke,

akivel örökre egy test, egy lélek.

 

-Záporeső-

 

 

 

 

 

 

ÉletSZilánkok....

 

 

 

Mindennap látom. Magányszagú köpenye rásimul vékony vállára,

csapzott hajába beletúr a szél. Nadrágja szakadtan, rongyosan lóg rajta,

mint ahogy meggyötört lelke remegve lebeg a semmiben. Nézem, ahogy odamegy a vásárlókhoz, nem szól, csak ráteszi csontos kezét a már üres bevásárlókocsira. Fejét leszegve várja, hogy vihesse.

Nem látom a tekintetét, de érzem szenvedését a megvetõ tekintetektõl,

a gúnyos mosolyoktól. Érzem, ahogy lelke egy hatalmas tér közepén áll

és könny nélkül tûri, hogy a körülötte álló emberek az undor,

a kitaszítottság köveivel dobálják, és morbid gyönyörûséggel vigyorogjanak. Érzem, ahogy némán sikolt és a megalázottság vére fröcsögve

fest képet rólunk.

 

Emberekrõl.

 

Nem szólok.

 

Nem tudok.

 

Csak óvatosan megsimítom a kezét, amikor elé tolom a bevásárlókocsit.

 

-Záporesõ-

 

 

 

 

 

Szeretet-házikó...

 

 

 

Piciny, ékszerdoboz házikó a város szélén,hatalmas fenyõfák óvó

rejtekében. Fenyõfák, amik úgy nyújtózkodnak az ég felé, mintha

meg akarnák csiklandozni a hófehér felhõpamacsokat.

Piciny házikó,az én szeretet-házikóm.

 

Rég jártam erre.

 

Az idõ könyörtelen, rozsdás fogai élvezettel falják fel a múlt képeit.

A kertkapu bánatosan sír, ahogy a morcos szél belekap.

 

Kertkapu.

 

Mindig itt várt, törékeny alakjával, huncutul mosolygó szemeivel

és én csak öleltem ,öleltem...
A falakról egykedvûen pereg a vakolat, talán megunták a mozdulatlanságot.

A fáradtan lógó ereszcsatorna résein átszivárgó víz fekete csíkokat

festett a hófehér falakra, idézve az elmúlás könyörtelen ittlétét.
A házban minden úgy volt, ahogy hagyta, mikor elment.

 

Örökre.

 

A falakról lógó pókháló, a bútorokat ellepõ "nincs tovább" érzés,

mint egy poros emlékkönyv lapjai, susogták a múlt képeit.
 

      

Elõkúsznak az emlékeimbõl az illatok, érzések, a reggeli ropogós

kifli íze, a habos kakaó varázsa,a törõdése, a szeretete, a tanítása.
Aztán az utolsó hónapok. Szinte mindennap mentem hozzá.

Türelmetlenül faltam a kilométereket, és közben kértem az istent,

adja vissza még nekem. Mindig mosolyogva várt, pedig õrjítõ fájdalmak kínozták testét és én is mindig mosolyogtam, pedig a lelkem ezer darabra szakadt. Aztán az utolsó látogatás. A nõvérek azt mondták, már nincs magánál,de kinyitotta a szemét és én tudom ,hogy látott, hogy megismert...fogtam a kezét, amikor elindult az utolsó útjára...

 

Azóta nem jártam a szeretet-házikóban...

 

-Záporesõ-

 

 

 

 

 

 

Egy szerelem margójára...

 

 

 

 

 

A lány nem akart kapcsolatot.
Túl sok véresen tátongó seb szenvedett némán lelkében.
A fiú nem akart kapcsolatot.
Pár hónap és költözik, messzire.
Amikor találkoztak valami különös vibrálás remegett a levegõben.
Óvatos mozdulatokkal fedezték fel egymás gondolatait, önmaguk

elõtt is elrejtett titkaikat.
Hajnalig tartó beszélgetések, és rengeteg nevetés, a varázslat együtt

megélt pillanatai. Összefonódó, egymásba kapaszkodó vágyak,

együtt lüktetõ odaadás.
És aztán a félelem, zavartság...abba kell hagyni. Mielõtt késõ lesz.
Mielõtt az elkerülhetetlen elválás fájdalma éles szilánként hasítja fel

védtelen érzéseiket.
Akarattal tépték szét közös emlékeiket összekötõ szerelemszálakat.
És jöttek a kegyetlenül üres napok, a hiányérzés szenvedve sírta magát

álomba éjszakánként.
Hiába döntött az ész, a szívük újból és újból visszatalált egymáshoz.

Õrült éjszakák és nappalok következtek, melyekben mindenüket

odaadták egymásnak.
Aztán elérkezett az utolsó éjszaka. A hajnal egymás lelkében találta

õket, s miközben búcsúztak, könnyeik örök pecsétet hagytak érzéseikben.

 

 

-Záporesõ

 

 

 

 

 

 

 

Csak 20 éves volt...

  

 

Ült a magánylakta, apró konyhában és gyönyörû szemébõl a múlt képei peregtek fájón. Felvillanó pillanatok, boldogság illatú percek, melyekbõl oly kevés adatott. Néha beletúrt a hajába, mintha kusza gondolatait akarná elsimítani...

...már pici gyermekként más volt, mint a többi gyerek. Testi fogyatékossága miatt, bezárta magát az egyedüllét ketrecébe és ha néha, lett is volna egy apró gyermekkéz, aki õszinte odafigyeléssel érintette volna meg, remegõ lelke bánatosan fordult el. Így aztán, ahogy az idõ telt, egyre kevesebben akartak a közelébe kerülni. Az egyetlen ember, aki érezte, látta piciny élete szenvedõ verdesését, az édesanyja volt. Esténként, amikor belesimultak az alvásillatú hangulatba, az anyja mesélt. És a mesék szereplõi, olyan különleges emberkék voltak, mint õ. Akik elõl nem záródik be a világ, akikre csodálattal néz mindenki...
Rengeteget olvasott, minden érdekelte. Hatalmas tudásszomja, döbbenetes értelme és mélységes érzelmei valami megfoghatatlan titokzatossággal lengték be alakját. És ez a félelmetes titokzatosság összetörhetetlen falakat épített köré, melyen nem jutott be senki mosolya, nem jutottak be a megértõ tekintetek. Különcség és magány lettek a társai...

Ült a magánylakta, apró konyhában és megállíthatatlanul jöttek a megválaszolhatatlan kérdések. Remegõ kéz, vibráló érzések, egyre gyorsabb szívverés. Úgy érezte megfullad. Úgy érezte nem bírja tovább.

Fülében ott üvöltött a kérdés: - Miért?- és tehetetlen volt, hogy válaszoljon, tehetetlen volt, hogy elûzze a zsigereibe költözött félelmet.
De mindig ott van a legkönnyebb megoldás, hogy itt hagyja ezt a világot, mely sose volt az övé, és amely mindig idegenként fogadta.

 

A saját döntése...

 

Így akarta.

 
Csak 20 éves volt...

 

 

-Záporesõ-

 

  

 

 

 

 

 

 

  

Igazgyöngy....

 

 

 

Sejtelmesen csodálatos világ a tenger.

Mintha a Föld hegyei, völgyei, rejtelmes barlangjai egy hatalmas,

álmos nyújtózkodás után lekerültek volna a tengerfenék puha ölelésébe.

Kusza hínárerdõk, egymásba gabalyodó vízinövények, melyek úgy terülnek

szét a ringatózó vízben, mint ha a mesebeli tündérlányok csillogó

hajzuhataga lenne.
Egy apró kagyló éldegélt csendben a tenger mélyén.

Ábrándozva nézte a víz sötétkékjén keresztül is gyengéden cirógató,

vörös tányérnak látszó nap sugarait, ahogy megtörnek a vízben és színei szétolvadnak. Nézte a körülötte önfeledten úszó virágalakú, tengeri rózsát, melyet a legszebb halnak látott. Mosolygott a sárga színben feszítõ

bohóchalon, a szivárvány színeit magára öltõ király gammán és közben

arról álmodott, hogy egyszer majd leveszi szürke kagylóruháját

és gyönyörû halként éli életét.
Egy varázslatosan kéklõ napon, emberek merültek le a tenger

mélyére és magukkal vitték az apró kagylót.

Amikor szétfeszítették, az ezüstszínû gyöngyházban egy gyöngyszem

csillogott.Az igazgyöngy titka az, hogy egy apró kristálydarab

befészkelõdik a kagyló testébe, és amikor a gyöngykagyló könnyezik, fájdalmából megszületik az igazgyöngy.
Tudom, hogy minden emberben van egy apró igazgyöngy,

mely gyönyörûen ragyog. Nincs fontos jelentõsége a külsõ dolgoknak,

melyek az idõ rohanásával elkopnak.

 

Az számít, a benned lévõ igazgyöngy felszínre kerül-e..

 

-Záporesõ-

 

 

 

 

 

 

Néha...

     

 

 

Néha úgy érzed, elloptak az életedbõl egy darabot
Néha úgy érzed, emberi méltóságod beletaposták
a hazugság szennytõl bûzölgõ gödrébe.
Néha úgy érzed, az igazságtalanság a tehetetlenség
láncával gúzsba köti tetteid.
Néha úgy érzed, nem bírod tovább, mert a fájdalom és
elkeseredés darabokra tépte lelked és szilánkjai
gennytõl levedzõ sebeket hagynak maguk után.
De én tudom és hiszem, vannak még akik tudnak szeretni
és hagyják magukat szeretni.
Tudom és hiszem, hogy vannak még igaz szavak,
melyek leoldják a láncot.
Tudom és hiszem, hogy vannak még könnyek, melyek
begyógyítják a tátongó sebeket.
Tudom és hiszem, hogy összekapaszkodva,
vagy egymást cipelve könnyebb.

 

-Záporesõ-

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Melletted....

 

 

 

 

 

Hozzád bújhatok,
amikor az ujjaim közül pergõ emlékgyöngyök elmerülnek a közöny mocsarába.
Átölelsz,
amikor lelkem darabokra tépve zuhan, a némán ordító sötétbe.
Megérintesz,
amikor az ezernyi szilánkra tört érzések, kristállyá dermedve sebzik testem.
Megsimogatsz,
amikor a szenes göröngyé vált szavak bemocskolják álmaim.
Megnyugtatsz,
amikor hamuként remegõ félelmeimet elmossák a hûvös könnyek.
Felemelsz,
amikor magam elõl menekülve bukdácsolok múltam gödreibe.
Mellettem állsz,
amikor kétségbeesett fájdalommal keresem önmagam egy torz világban.
Kezünk összekulcsolódik,
amikor a bársony este ringatásában, csendben ölelkezik tekintetünk és én tudom, hazaérkeztem.

 

-Záporesõ-

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Üszkös falak...

 

 

 

 

...az üszkös falak romjai között halkan sikolt az emlékek fekete

szárnyának suhogása. Éjszakánként egy kifacsarodott árny, eleven

kísértetként járkál a tûz martalékává vált halott házban.

Lábai alatt recsegve szisszenek múltjának törött szilánkjai, önmarcangoló küszködése széttárt karokkal vicsorog az éjben.

A végzet ravatalán ott fekszik élete...
...amikor fiatal volt és szerelmes, amikor még a boldogság élt az

apró házikóban.A színes falak között mosolyogva vibráltak a pillanatok,

õrizve lelkük összesimulását. Esténként férjével a vén diófa rejtekében álmodták vágyaikat.

Aztán jöttek a gyerekek...imádta õket, minden mozdulatukat féltve

õrizte, kísérte.
Teltek az évek és a férje egyre többet ivott és egyre többször

nem volt otthon. Színtelen érzéseik torzszülöttként telepedtek létükre

és õ máshol kereste a boldogságot, a gyengéd szavakat, a finom simogatást. Egy éjszaka, amikor a férje a kocsmában ivott cimboráival, az éj fátylába burkolózva elszökött kedveséhez.

A hajnal szerelmes ölelésben találta és õ boldog mosollyal a

szájszegletében indult haza.
Már messzirõl látta a könyörtelenül izzó lángoszlopot, a füstöt,

mely az égre írta örök gyászát.


És ott, a fekete romok árnyékában felhasadt értelme fakó szövete,

tébolyult tekintetében a semmi torzult alakja gubbasztott...

 

 

-Záporesõ-

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Reggeli pillanatok...

 

 

 

 

Álmosan szuszogó reggeli pillanatok, a város ásítozva ébredezik.

A házak hatalmas üvegszemeiben tükrözõdik a nyújtózkodó napsugár.
Ilyenkor szeretek vezetni, és aki olvasta ebben a tárgykörben született írásom, melyben nem titkolva, egyetlen mozdulattal rántottam le az

önirónia szõtte leplet hiányosságaim apró jeleirõl, megmutatva és kitéve érzékeny lelkem a gúnyos megjegyzéseknek...szóval, aki ismer,

tudja, milyen jól vezetek, ha nincs forgalom.
Tehát, közlekedek a reggeli gyér forgalomban, az elmúlt évek rutinjának köszönhetõen, már nem a kormányt szorongató görcsös ujjakkal, melyek elfehéredtek a stressztõl, sõt nagyképûen, magabiztosságom teljes

tudatában együtt éneklek a rádióval, nem törõdve azzal,

hogy autóstársaim lököttnek néznek...amikor is feltûnik, hogy az

elõttem pöfögõ "kispolski" valami fura képet közvetít álmos szemeim felé. Elõször azt hittem, hogy valaki összetévesztette az otthoni gardrób szekrénnyel és teletömte mindenféle cuccokkal, de aztán éles nõi logikámmal kikövetkeztettem, hogy egy hatalmas méretû férfi vezeti a kicsikocsit. Miközben próbáltam, amúgy igen élénk fantáziámmal elképzelni, hogyan hajtogatta be magát az utastérbe, váratlan esemény történt.

A sofõr rágyújtott és a hamvadó cigarettájának hamuját, kinyújtva a jobb kezét, a tõle "távolabb" esõ jobboldali ablakon engedte szabadon,

hogy az, rásimulva az apró szellõ szárnyára, tovalibbenjen.
És bár anyukám mindig azt mondta, még ha bamba képet is vágok,

próbáljak belecsempészni valami értelmet szemeimbe, ez valahogy

nem jutott eszembe és kikerekedett szemmel, sõt, ha visszaidézem a pillanatot, valószínû tátott szájjal figyeltem az eseményt.

Aztán persze, az egy percre haláltusáját játszó értelmem visszaköltözött a tekintetembe, magával hozva egy hatalmas vigyort, mely hosszú idõre érdekes formát kölcsönzött szám alakjának és mellyel persze, kicsit sem látszottam idiótának... .

 

 

 

 

-Záporesõ-

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Félek....


Néha félek, hogy lábnyomainkban elmosódnak
a lüktetõ pillanatok,
s a csalódástól görcsbe rándult lelkünkben,
semmivé válnak az összegyûrt érzelmek.
Néha félek, hogy ujjaink szétmorzsolják a perceket,
melyben kutattuk egymást a bús hegedûszóban,
az alkonyati szél fátylában.
Félek, hogy porrá zúzzuk a képet, amikor
fogtuk egymás kezét
a sáros-mocskos göröngyökön bukdácsolva,
s megpihentünk egymás lelkében,
amikor fölénk hajolt a fûszeres éj.
Néha félek, hogy nem bírom tovább és
gúzsba kötött tetteim némán sikoltanak
szabadságot kérve.
Nézed távolodó alakom, érzés-selyembõl ruhám
rongyos szélébe belekap örökké szálló sóhajunk.


Félek....

 

 

-Záporesõ-

 

 

 

 

 

 

 

Emlékmorzsák....

 

 

 

  

A fáradtan nyikorgó kertkapu nesze széttépte az óvatos mozdulatok

pillanatát. A lány megállt. Lelke fájdalmának nyüszítõ csendje

visszhangzott a fülében, miközben próbálta keze remegését csitítani.

Rálépett az aprókavicsos útra, mely a házhoz vezetett.

Rég járt itt.

A hosszú évek alatt elburjánzott gaz körbeölelte az egykori otthont.
Egy szívdobbanásnyi idõre becsukta a szemét és látta az ápolt kertet,

amit annyira szeretett az anyja. A színesen kacagó virágokat, a terasz hatalmas cserépedényeibe ültetett leandert, mely szerelmesen

ölelkezett a nap sugaraival. Látta, ahogy az ablakok tarka függönyei

táncolnak a simogató széllel. Rég volt.
Ma már a komor zsalutáblák megrogytak az idõ súlya alatt.

A falakról egykedvûen pergett a vakolat, talán megunták a

mozdulatlanságot. A rozsdarágta ereszcsatorna résein átszivárgó

víz fekete csíkokat festett a hófehér falakra, idézve az elmúlás

könyörtelen ittlétét.
A házban minden úgy volt, ahogy az édesanyja hagyta, mikor elment.

Örökre.

A falakról lógó pókháló, a bútorokat ellepõ "nincs tovább" érzés,

mint egy poros emlékkönyv lapjai, susogták a múlt képeit.

Nem ismerte az édesapját.

Pár hónapos lehetett, amikor munkája miatt egy távoli országba utazott. Amikor nagyobbacska lett, esténként anyja leült az ágya szélére

és felolvasta apja leveleit. Egy csodás világ varázsa kelt életre és a

kislány hatalmasra nyílt szemmel, boldogan hallgatta a meséket.

Volt olyan, melyet többször is fel kellet olvasnia az anyjának.

Imádta apját, aki Tündérnek hívta.

Az õ Tündérének.
Aztán elmaradtak a levelek. A kislány kétségbeesve idézte fel magában

az oly kedves sorokat, kutatva apja nyomát. Egy borongós napon édesanyja átölelte és azt mondta, hogy édesapja nagyon jó ember, és az angyaloknak szükségük van rá, ezért magukhoz hívták. Látta anyja mosolytalan szemét, zokogott a lelke és nem értette, miért pont az õ édesapjának kell segítenie

az angyaloknak.
Másnap kiment a temetõbe, ahol megkereste a legrégibb, legelhanyagoltabb sírt. Apró kezével kitépte a szúrós gazt, összeszedte a szemetet és

ahogy az anyjától látta, beültette vidám virágokkal.

Mindennap kijárt.

Õsszel eltakarította a fákról lehulló halott leveleket, télen ellapátolta

a havat és piciny karácsonyfát állított az apjának.

Apjának, akinek mindig elmondta, mi történt vele az iskolában,

akinek megmutatta lelke hasogató fájdalmát.

Az apjának, akinek õ volt Tündérkéje.
Egy fázósszürke napon, amikor a kertben játszott babáival, egy idegen

férfi állt meg a kapu elõtt.

Kíváncsian figyelte, ahogy belép és egy furcsa érzés fészkelte be magát szívébe.

És ekkor megszólalt a férfi: - Te vagy az, Tündér?

Óriási csattanás tépte szét az emlékezés rojtos fátylát és miközben megremegett az ég, a bús felhõk könnyezni kezdtek és a lány szemébõl csillogóan folytak a fájdalomcseppek.

 

Az apja, akkor nagyon régen, nem halt meg.

 

Új családja lett a messzi országban és elfelejtette az õ Tündérét.

 

-Záporesõ-

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Téboly...

 

  

 

Az éj szürke köd-köpönyegét magára teríti és a nyirkos ég végleg

elborul, ahogy a lélegzetvételnyi csend búsan kavarog a kietlen utcákon.

Csatornákból elõbújó, undorszagú patkányok kutatnak élelem után a

felborult szemeteskukákban. Valahol nyüszít egy kutya, riadt csaholása tovaszáll a semmi szárnyán. A sejtelmes ködbõl sötét árnyalak bukkan

elõ, régmúlt idõk poros emlékei szõtte kabátja, mint halálmadár szárnya

lebeg körülötte. Estérõl estére feltûnik sápadt alakja.

A félelem borzongatta szél belekap kopott ruhájába és görcsösen

kapaszkodik a rongyos anyagba. A lámpák mézízû fénye rámosolyog

az arca, de halk sóhajjal, pislákolva kialszik amikor az üres szemgödörbe tekint, melynek egyetlen lakója, a téboly. Néha beletúr csontos kezével hamuszürke, kócos hajába, ahogy lassan kopó lelkével járja az utcákat.

Hova tart?

Mi ez a fájdalom, mely hajtja?

Mi ez a vég nélküli hajsza, mely ûzi éjszakánként?
Száját égeti az utolsó, ki nem mondott szó, mely az évek alatt sajogva

véste bele magát megrogyott lelkébe.

Fülében mélyen dörgõ dobbal, gúnyosan mormogja egy hang:

 

van ki halott, pedig él...

 

 

-Záporesõ-

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Boszorkányégetés.....

 

 

 

 

 

 

Hófehér ruhában, egy vékony alak ül a börtön hideg padlóján,

keze nyugodtan pihen ölében. Ujjai közül némán peregnek a pillanatok porszemei. Hosszú, fekete haja eltakarja arcát, de egész tartása

büszkeséget sugároz. Gondolatai messze járnak, a rideg tömlöc apró,

rácsos ablakán mégis beszûrõdnek a piactér éles hangjai.
Rosszindulattól ragacsos kezek rögzítik a hatalmas oszlopot,

mely a bûn jelképeként magasodik az égbe. Kezek, melyek máglyát

építenek, miközben valahol egy lélekharang szól.

Kíváncsi emberek tömege hömpölyög a vesztõhely körül, szemükben

a várakozás fénye villan. Emberek, akik a tudatlanságból született

félelem rabjai. Emberek, akik elrejtik rettegõ arcuk a megvetés,

szánalmas közöny mögé. Mint kiéhezett vadak, nyál csorgatva várják,

hogy áldozatuk feltûnjön a sötét szájként tátongó börtönkapuban.
A tér fölé tornyosuló vár bástyáin megszólalnak a harsonák,

hangjuk, mint a halálmadár sikolya lebeg.

Két katona kíséri a törékeny alakot, útjában fröcsögõ indulat,

lelket véres cafatokká tépõ harag. Az óriási máglya mellett,

egy pap halkan mormol az imakönyv felett, miközben a hóhér

durva kötéllel az oszlophoz köti a lányt.

Most felemeli a fejét, s arcát a tömeg felé fordítja.

Tiszta tekintetében sajnálkozó megbocsájtás.
Ekkor lobban láng, és üvölt a perzselõ kín, zokogva ropog a fa.

Lángra kap a hófehér ruha, a hosszú, fekete haj, égett hús orrfacsaró

bûze lebeg a levegõben. A forróság kegyetlen fájdalomként vibrál a szétporladó élet hamuszagú fátylán.
Órák voltak?

Vagy csak egy pillanat?

Nem tudom.

Lágy szellõ érkezett, óvatosan szárnyára vette parázsló hamvait

és gyengéden elrepítette.

 

 

 

Valahová, ahol békét talált...

 

-Záporesõ-

 

 

 

 

 

 

 

ÉletSzilánkok....

 

Állt az ajtófélfának dõlve, körmei szinte belemartak a kemény fába,

ahogy kétségbeesetten kapaszkodott. Szívverése hangosan dübörgött a

fülében, s miközben fájdalmas könnyeit nyelte vissza, azért fohászkodott,

hogy a férfi semmit se vegyen észre némán üvöltõ kínja halk rezdülésébõl.
Állt az ajtófélfának dõlve, és üres tekintettel nézte, ahogy a férfi összepakolja közös életük utolsó darabkáit, aztán még visszafordult,

hogy egy pillantásban átölelje, és elment. Léptei ott maradtak a percek vibrálásában, s a lány zokogva kért erõt, hogy eltudja felejteni õt.

Hazudott neki.

Azt hazudta, mást szeret.

Ott, abban a félelemtõl reszketõ pillanatban, amikor az orvos közölte vele, hogy daganatot találtak a mellében, ott abban a kétségbeesetten kesergõ pillanatban eldöntötte, el kell engednie a férfit.

Nem, nem szabad végignéznie, ahogy megcsonkított teste csendben síkit az életért, ahogy szenvedõ lelke erõtlenül küzd a szétszabdaló kínok ellen.

Hazudott neki.

És a férfi elment.

A következõ hetek élõ-holt napjaiba kapaszkodva, elveszve a magány

szürke tekintetében lebegett a semmiben, miközben túlesett a mûtéten,

s kábultan járt a kezelésekre, mely után görcsökbe kucorogva tûrte a rosszullétet. Amikor csomókban kezdett hullani a haja, bezárkózott

sötéttõl kongó lakásba és csak állt a tükör elõtt. Kifakult lelket,

torzult pofával vigyorgó groteszk képet látott és ököllel csapott volna a homályosan fénylõ tükörbe, szétzúzva önmagát.
Aztán éjszaka saját üvöltése sikolyára ébredt:

- Nem, nem! Elég! Még élsz!
Reggel keresett egy tarka kendõt, amivel átkötötte fejét és elindult.

A bõ, kötött pulóver, mely mögé elrejtõzött, most, mintha fojtogatta volna. Véletlenül látta meg a boltot, melynek kirakatában szebbnél szebb parókák hívogatták. Órákat töltött az üzletben, miközben az eladónõvel szinte

minden parókát felpróbáltak, s õ felszabadultan nevetve, hosszú idõ

után most elõször érezte, minden rendben lesz.
Mosolyogva lépett ki az üzletbõl, váratlanul érte a férfi megjelenése.

Látta szemében a döbbenetet, ahogy tekintete végigsimította kendõvel

takart fejét, csont soványra fogyott testét. Látta, ahogy ragasztgatja az elválás összetört képeit, és ahogy egésszé formálódnak a nem értett

pillanatok.

 

És látta szemében a szeretetet.

 

Nem szánalmat, sajnálatot, hanem mérhetetlen szerelmet.

 

Némán ölelték egymást és összekapaszkodva indultak haza.

 

 

-Záporesõ-

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ébredés... 

 

  

 

  

 

  

 

Az álmosan nyújtózkodó nap sugarai kíváncsian leskelõdtek be a

 

résnyire nyitott ablakon, és szelíden megérintették a szerelemben

 

megpihent, összesimult testek mély szuszogását.

 

A lány ébredt fel hamarabb...

Egy apró rezdülésig megállt a világ, ahogy nézte kedvese békésen

 

mosolygó arcát, azután mézízû csókot lehelt szájára és kipattant

 

az ágyból. Rengeteg dolga van és az idõ öreg ujjai között, gyorsan

 

peregnek a pillanatok percei. Miközben készülõdött tekintete

 

állandóan a kezére tévedt. Apró karikagyûrû csillogott az ujján, összetartozásuk jeleként. Két fél, akiket egésszé kovácsolt az

 

elmúlt évek szédítõ, bódító varázsa, a barátságuk és hitük.
Valahol, egy másik lakás magánytól sötét szobájában egy férfi

 

készülõdött. Idegesen húzta magára gonosz-fekete ruháját és

 

közben egyik cigirõl a másikra gyújtott. Remegõ kézzel ellenõrizte

 

pisztolyát és szeretett volna túl lenni a mai napon.

 

A rosszérzés hatalmas gombócként növekedett gyomrában és

 

egy pillanatra megfordult a fejében, hogy lemondja a megbízást,

 

de nem tehette.

 

 

 

Tartozott. Sokkal. Nagyon sokkal...
 

 

...A lány gondolatban megtervezte a napját; el kell mennie a bankba,

 

aztán ruhapróba a varrónõnél, egyeztetni kell az étterem tulajdonosával.

 

Szája szegletében vidám mosoly bujkált, amikor belépett a bank hûvös helyiségébe. Éppen ismerõsként üdvözölte a pénztáros, amikor

 

álarcos férfiak rontottak be az épületbe. Kétségbeesett hangzavar t

 

öltötte be a teret, tapintható volt a félelem átható szaga.

 

Ösztönösen a táskájához nyúlt...talán csak kapaszkodni akart bele,

 

talán csak biztonságot keresett a puha bõr érintésében...

 

de lövésdördült és egy hatalmas ütést érzett a mellkasán.

 

Nem volt fájdalom, csak melegség, mely kiszakadva belõle pirosra

 

festette ruháját és csendben folydogált élete lüktetésével együtt.

 

Valahonnan, messzirõl, tudata homályos fátylán keresztül hallotta,

hogy sikoltozik valaki, de aztán elnémult a világ és csak képeket látott.

Szerelme mosolygó szemét, a hófehér mennyasszonyi ruha puha selymét,

érezte a szerelem ízét, a tavasz bársony illatát...aztán eltûnt minden.

...Az apró álom-izzadságcseppek megcsillantak a bekukucskáló nap fényében,

amikor a lány felébredt.

Mézízû csókot lehelt kedvesen békésen mosolygó arcára, miközben gondolatban megtervezte a napját...

 

 

 

-Záporesõ-

 

  

 

  

 

  

 

  

 

  

 

  

 

  

 

Összegyûrt érzések...

 

 

 

 

 

 

 

Tudta. Tudta, még mielõtt az orvos szavai bizonyossággá formálták

 

kusza érzéseit. Tudta, hogy egy apró pocaklakó növekszik szíve alatt.
Állt a tükör elõtt és gyengéden végigsimította lapos hasát,

 

miközben a percekben zizegve peregtek az elmúlt öt év képei.
Már az elsõ találkozásnál egy félelmetes szikra vibrált köztük.

 

A férfi õsereje, stílusa, kisugárzása megszédítette a lányt.

 

Együtt tanultak meg újra szeretni, szenvedéllyel égni.
Titkos kapcsolat volt az övék, a férfi már tartozott valakihez.

 

Bár nem voltak hétvégék, nem voltak ünnepek, mégis olyan erõs

 

kötelék alakult ki köztük, melyrõl azt gondolták, semmi sem tépheti

 

szét. Õszinteségen, tiszteleten, bizalmon alapult a kapcsolatuk,

 

melyet átszõtt a mérhetetlen szerelem.

 

Öt év után is megremegett a keze, ha a férfi telefonált,

 

és minden egyes lázas készülõdésnél, amikor várta a férfit,

 

úgy érezte magát, mint egy kamaszlány.
Azon az estén azonban minden megváltozott.

 


Végérvényesen.

 

 
Visszavonhatatlanul.

 

 

 

- Van egy orvos barátom, majd õ elintézi az abortuszt- s a lány

 

belesajdult a fájdalomba.
Elmaradt a kérdés: - Te mit szeretnél?
... és némán csörömpölve törtek össze a szerelemdarabkák.
Elment az orvoshoz és utána abba az apró irodába, ahol ökölcsapásként

 

zúzták lelkét a kérdések és egyre jobban mélyült el benne az érzés, gyilkosságra készül. Széttépve, megsebezve sikoltott mindene.

 

Kapott három napot, hogy végiggondolja döntését.
A percek órákká folytak, miközben halott árnyként lézengett

 

a besötétített lakásban. A falakon csorogva folyt a kín, a levegõben

 

sóhajtva remegett a fájdalom. Siratta gyermekét, szétfoszlott álmait...

 

 

 

 

Van három napja,hogy döntsön.

 

 

 

Hatalmas görcsökre ébredt, a szenvedés szétfeszítette testét,

 

melybõl végtelen ordítás szakadt fel.

 

 

 

 

 

Tudta mi történik, és zokogva kért bocsánatot haldokló gyermekétõl.

 

 

 

-Záporesõ-

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A vér íze.....

 

  

 

 

 

Üdvözöllek!

 

 

 

 

 

 

 

Igen, Téged, ki meglátogattál.

 

Lépj beljebb, kastélyom hatalmas vasajtaja nyitva áll elõtted.

 

Megmutatom Neked a végtelen hosszú éjszakáim minden rejtelmes árnyát,

 

melyet az alkony utáni új világ szült.
Ne félj! Ne menekülj! Megrémiszt a sötétség vibráló félelme?

 

Vagy megbabonáz a titokzatos holdfényben csendben mocorgó rettegés?

 

Semmi baj, csak az emberhangtalan magány botladozik a rideg falak között.

 

Gyere utánam, hadd meséljek. Hadd meséljek a bûntudatról, ezernyi õrült

 

gondolatomról.
Zsigereimben érzem, amikor közeledik a mohó éj és elindulok. Járom a

 

halálszagú sötét utcákat, sikátorokat. Visszhangzik a fojtogató csendben

 

a csizmám kopogása, ahogy a szemét és ürülék ízû mocskos járdán lépkedek.

 

Kerülöm a lámpák fényét, kutatom a helyet, ahol már haldokolva pislákol

 

a fény...érzem, testem minden pattanásig feszülõ idegszálával érzem a

 

közelségét. És meglátom. Koszos kartonpapírokon fekve egy férfi aludt.

 

Csapzott, bûztõl lógó haja eltakarja arcát. Talán jobb így...talán jobb,

 

ha nem néz a szemembe...Ujjatlan kesztyûje nem takarja feketén világító

 

körmét, sártól ragadt ujjait, melyben újságpapírba csavart piásüveget szorongat.

 

Lassan letérdelek mellé, érzem, ahogy agyamban dübörög szívem dobbanása...

 

aztán a következõ pillanatban szétárad számban a nyakából szivárgó meleg vér...

 

mohón szívtam és nyeltem, miközben éreztem, hogy testét megfeszíti a

 

fájdalom, majd beletörõdve, ernyedt izmokkal hagyja, hogy élete utolsó

 

cseppjét is megigyam...

 


Gyere, gyere közelebb!

 


Ne félj....

 

 

 

-Záporesõ-