warnokc....gondolatmorzsák

Tükröződés ...

Leginkább a régi bérházakat szeretem.

Azokat, amelyek legalább ötven-hatvan éve állnak, kicsit lepusztulva, belső udvaruk sárga keramitköves, lépcsőházuk használt, a lépcsőfordulóban üres konzervdobozból hamutartó,

néha elszáradt virág árválkodik, a falak repedezettek.

Az ilyen házakban a régi liftek is - ha még vannak - gyönyörűek.

Nem elfalazott liftaknában, hanem a lépcsőház - csak ráccsal elválasztott - függőaknájában emelkednek és süllyednek föl

s alá a kabinok, akár az emlékek.

A liftekben az egymással szemben lévő oldalakat általában

tükrökkel díszítették, és ha szemben álltál az egyikkel,

akkor a hátad mögött lévő másik tükörben visszatükröződött, megsokszorozódott a tükörkép, majd egyre kisebbé válva

- néha elhajolva - a tükröződő kép eltűnt a végtelenben.

Egy ilyen liftben álltam egy hajnalon - még újságkihordó

koromban a Márvány utca környékén - amikor belépett

mellém egy ismeretlen lány. Én félálomban néztem a sok száz tükörből összerakott végtelent, amikor két emelet között

váratlanul megállította a liftet, és félig lehunyt szemmel láttam, amint a sok száz tükör mindegyikében rám mosolyog,

leveti a blúzát és egész testével felém fordul.

Időtlenség, ég és föld közötti végtelenség és a minden

- ezek maradtak meg ebből a hajnalból és ezek kísérnek

sok száz tükörkép gyanánt utamon.

-warnock-

A bõrönd

(régi írás, régi emlék)

Szeretem a csetreszeket. Nem szivesen dobok ki semmit, régi vonatjegy,

elavult térkép, kavicsok, étlapok régenvolt éttermekbõl, sosem olvasott könyvek,

mozijegyek, emléktárgyak, kitûzõk lepték el lassan a polcokat.

S a régi jegyzetek, hiányos játékok, dobozok, ma már érthetetlen szövegû iratok

egy bõröndbe zsúfolódva feküdtek az ágy alatt.

Elég - gondoltam egyszer - elég a múltból, az emlékekbõl, s minden személyes

bejegyzést kiradírozva, átfirkálva, nevet olvashatatlanra satírozva

- kicipeltem egy éjszaka a lépcsõházba a bõröndöt a kapu mellé, hátha elviszik.

De nem, ott állt egy-két hétig - én úgy néztem rá, mint ismeretlen tárgyra -,

aztán megelégeltem és amikor jöttek a szemetesek kivittem az utcára a kukák mellé.

Jól számítottam, a bõrönd eltûnt. Egy hétig. Egy hét múlva visszahozták a szemetesek - becsületesen -, és betették a kapu alá.

Még aznap éjjel beraktam az autóba, elvittem egy másik kerületbe, letettem a

szemetesládák mellé az utcára, és padlógázzal indulás haza.

Három napig volt nyugalmam, akkor telefonált egy ismeretlen ember,

hogy megtalálta a bõröndöt - biztos ellopták -, valahogy kibogarászta a címet,

tudakozóból szerzett telefonszámot: mehettem a bõröndért,

és még meg is kellett köszönni.

Aztán tényleg eltûnt, feltörték a kerékpártárolót és az ott lévõ biciklikkel együtt

elvitték a bõröndöt is.

Megnyugodtam.

Egy hónap múlva a rendõrségre hívtak be, megtalálták a tolvajokat, leltár szerint

visszaadtak mindent.

Azóta nem próbálom elveszteni a bõröndöt. Beláttam, hozzám tartozik, az én emlékeim, velem kell, hogy éljenek.

Megszerettem õket.

S már nem is zavarnak. Ha ránézek eszembe jut egy-két mosoly, könnycsepp,

nevetés, ölelés.

Ilyenkor egy kicsit lelassulok, és elgondolkodom a múlton.

-warnock-

Gyerekkor

Hát ilyet játszottatok-e?

Úgy kellett csinálni, hogy leakasztottam a fürdõszobatükröt a falról

és magam elõtt tartva vízszintesen, egy kicsit elõredöntve

- úgy mell magasságban - elkezdtem sétálni a lakásban, miközben

a tükröt néztem. A tükörben - ha jól tartottam -

a szoba mennyezetét láttam.

Indulás!

Milyen bizonytalan volt az ismerõs világ. A csillárt óvatosan kellett

kikerülnöm, és a plafon repedéseire sem volt szabad rálépnem.

A pókok békésen rohangáltak a lábam alatt, de a legnehezebb az volt,

ahogy a szobaajtón át beléptem a másik szobába.

Mintha egy nagy, mély, üres medencébe mentem volna bele.

Tegnap este kipróbáltam megint. A lakásban még csak ment, de aztán kiindultam a kertbe... A sötétben ügyesen léptem át a bejáratnál

álló virágzó orgonabokrot, pár lépés és a cseresznyefán álltam.

Lassan még két lépés - a Tejút a kertünkbõl indult, s én óvatosan

elindultam felfelé...

(ez is régi emlék)

- warnock -

Az utolsó hajók ....

Tudtam, hogy nehéz lesz....

Talán csak megszokásból, de minden nap lejövök a kikötõbe, nézem a távolt,

de csak a sirályok vijjognak, köröznek a víz fölött, ember sehol, a rakpart üres.

Hûvösödik. Fázósan húzom össze magam, s a hajókra gondolok - messze,

a szabad vizeken járnak - és tudom: egyszer eljön az én hajóm is,

és elhajózom vele messzi, nyugodt vizekre.

-warnock -

Hazatérés...

A délutáni esõben szinte csak araszolgattam a tér felé.

Mindenfelé forgalom, az autók dudáltak, szinte lökdösték egymást,

de leparkolni sem lehetett. Aztán a kis utcában, közel a házhoz találtam

egy helyet, félig a járdán, és megálltam.

A lépcsõház ugyanolyan kopott, piszkos, ételszagú, mint régen,

de elindultam felfelé. A postaládában mindenféle szórólap,

reklámújság: egy mozdulattal dobtam ki. A zár kicsit nehezen nyílt,

aztán beléptem a lakásba, becsuktam az ajtót, bent félhomály és csönd.

A csönd nem azonos a némasággal. Hallottam a ház hangját, s hallottam

benne a szívdobogásom halk ritmusát. Letettem a kabátomat a székre,

és kinyitottam a táskámat. A szennyest a fürdõszobába dobtam, a többit

- a képeket, a mosolyokat és emlékeket - bevittem a szobába.

Esteledett.

Csak ülök a széken, nézem a falakat, könyveket nézem a falon a tükröt,

s a tükörben magamat, az arcomat, s mindent, ami az arcom mögött van.

(ez is egy régi emlék)

-warnock -

Egy arc a múltból...

A régi ház kapuján lépett ki, és megállt a napfényes kertben.

Kicsit - mintha - kisebb lett volna, mint valójában, de a mosolya... az a régi.

Én a konyhaablakban álltam, és mondani akartam neki valamit,

õ azonban elindult. Utána siettem, de nem értem utol, ezért egy

telefonfülkébe mentem, hogy felhívjam õt. Beléptem a fülkébe,

és az üvegen megvillant ismét az alakja.

Megfordultam, de csak a két kezét láttam egy pillanatra,

és aztán az is eltûnt.

Így találkoztam újra apámmal, tíz évvel a halála után álmomban.

Szia, apa - néztem reggel a telefonomat -, itt minden rendben,

jól vagyunk... csak a könnyeimtõl kicsit homályosan látok...

(régi álom, de ma sokat gondoltam rá)

-warnock -

A folyóparton (5)

Ha visszagondolok, azokra a napokra a nyugalom jut eszembe.

Az a fajta békés nyugalom amikor - látszólag - nem történik semmi,

a pillanatok csendesen elvonulnak, s te némán ülsz merengve...

Kezemben egy csésze gyömbértea, szemben a folyó, rajta színes faladikok,

a parton, a lépcsõkön emberek - néhányan fürödtek a vízben.

Arrébb bivalyok napoztak, s csak ha nagyon figyeltél, akkor érezted

azt a keser-édes füst illatot, amelyet az északi szél hozott eléd.

Béke volt és idõtlenség.

Ha fáradt vagyok és türelmetlen, csak lehunyom szemem, odaképzelem

magam megint, bõrömön érzem a víz illatát és egy kicsit

rendezõdik a széttört világ.

-warnock –

A második szoba (4)

Talán lassan érõ voltam, vagy nagyon sietett mindenki mellettem,

de valahol itt kezdtem el elkésni. Föl sem tûnt az elején, nem volt a

késésem feltûnõ, de mire feleszméltem a többiek már messze jártak.

Volt egy idõ, amikor be akartam hozni õket, de nem sikerült.

Aztán beletörõdtem, próbáltam magamra figyelni, a saját tempómat

tartani, ma meg már nem érdekel, ki hol tart.

De nem volt jó a második szoba sem, kicsit rideg volt, kicsit gépies.

Csak azt éreztem, hogy meg kell felelnem valamilyen elvárásnak,

de ez akkor még nem ment nekem.

Csak ültem csendben és vártam, vártam valamire, valami ki nem mondható,

meg ne fogalmazható titokra - de hát ez azóta sem jött el,

és úgy látszik, hogy most már nem is fog.

-warnock –

Sötétség (3)

A sötétség és a félelem jó barátok.

Ott ültek mellettem éjszakánként - látni ugyan nem láttam õket - mert,

ahogy kinyitottam a szemem eltûntek, de éreztem az illatukat, hallottam,

ahogy megnyikordult az ágy melletti szék és furcsa nyomasztó

álmokat hoztak magukkal.

Aztán persze lassan elmaradoztak - máshová is kellett menniük -,

de még ma is hajnalban, ha felébredek, a széket nézem elõször az ágy

mellett - ült-e rajta valaki?

-warnock –

Az elsõ szoba (2)

Ha õszinte akarok lenni - és miért nem lennék az - nem sok emlékem van róla.

Talán a fehérség és a hideg, ez a két dolog, ami eszembe jut errõl.

Meg a félelem.

Esténként a szemközti házfalat néztem, a falon egy ablakra emlékszem,

talán konyháé volt? És figyeltem az ablakot, néztem a konyhában égõ villanyt,

és féltem, hogy ha kialszik a fény, akkor már mindig sötét lesz.

Ezért próbáltam még a lámpaoltás elõtt elaludni - nem mindig sikerült.

-warnock –

A lépcsõházban (1)

Nem emlékszem, hogy hogy kerültem oda.

Régen is történt, keverednek a dolgok bennem, nem tudom, hogy mi

volt elõtte, volt-e egyáltalán valami, vagy csak képzelem?...

mindezt nem tudom.

Azt sem tudom, hogy akartam-e ezt az egészet (bár tudom, valahol

végül én választottam ezeket a lépcsõket), de most így visszanézve elbizonytalanodom: így gondoltam?

Pedig jól indult minden: csend és nyugalom volt, lebegtem a mindenségben.

Csak sétáltam a lépcsõkön, néztem le a mélybe, mellettem korlátok

jelölték ki az utam.

Aztán egy ajtó elé kerültem, az ajtó lassan nyílt ki, ragyogó fény

kápráztatott el, zaj, sírás, kopogás zakatolt a fülemben -

és én a biztos nyugalomból a bizonytalanba érkeztem.

-warnock –

Gondolatmorzsák..

WebGeneral Portálmotorral

Menü

Oszd meg!

PDF-ből szöveg

Közösség

Belépés

Szavazás

warnokc....gondolatmorzsák