Barátaimtól...

Istenkereső

Felettem gomolyog az éjszaka és én csendben kiáltok

a lángoló égbe, de ott fagyosan néma marad minden

és nem szülik meg a választ a kihűlt menny Angyalai,hát keresem-kutatom tovább, bennem feléled-e az Isten.

De oly' sok az értelmezhetetlen zaj, a mélyre rántó örvény

és én csak remélem, hogy sólyomszárnyként egyszer

átölel a végtelen.

Kiszakadnék a mindennapok őrült körforgásából, a felszentelt vágyak megszentségtelenített fájdalmából, az újra és újra félre álmodott álmokból, a letagadott valóságból.

Mondd, hova tegyem a lábam, hogy a következő lépés

ne a szakadék, hanem a föld kérges pereme legyen

és ne kelljen félnem attól, hogy valaki ott áll, letaszít, de a halálos csöndben mégis fogja kezem?

Merre jársz ilyenkor? Hajlott hátú, vén Istenem?

Asztalos-Varga Csilla

-Zohár-

………..

Univerzumom

Milliárd év óta növesztem magamban a folyton táguló univerzumomat, s most kezemben egy ismeretlen

távcsővel figyelem a tér lámpásaiként imbolygó fényeit.

Lépdel az égbolton a hold, belekapaszkodik a világot meleg gyapjúkabátként ölelő felhőkbe, majd óvatosan karjába

veszi a megsebzett, fényüket lassan elhagyó, apró lángokat.

Bolyongó galaxisok vagyunk, néma tüzekben égő

csillagcsoportok, s ülünk a világ láthatatlan szélén,

lábunkat lógatva nézzük égi korlátainkat, s hallgatjuk a

hulló meteorok szívdobbanását.

Nem óv bennünket a foszló éjszaka, üressé válik

hirtelen a világegyetem, s én megfeszülnék érted,

a kegyetlen, néma éjszakában, hogy ne zuhanjunk ki

lelkünkből font hálónk összefércelt gondolatai közül.

S Te a csillagfényben mosod tisztára megsebzett lelkemet.

Asztalos-Varga Csilla

-Zohár-

Magnetit...

Ma már azt mondhatod, 20. életévembe léptem.

Újra szembesültem a ténnyel, felnõttél.

Leérettségiztél.

Véget ért a gyermekkorod.

Ez nem jelenti azt, hogy már kész felnõtté váltál volna.

Most egy másik kohóba dobnak, mint azt az ércet, amit erre az évre választottam neked.

Ez a magnetit, ami legjobb minõségû és legfontosabb mágneses vasérc.

A legjobb alapanyag, hiszen Te is az vagy.

Hosszú és egy életen át tartó megmunkálás fog finomítani, edzeni, hogy acéllá válhass.

Az acél kemény, szilárd, de nem rideg, tele van érzésekkel.

Rugalmas, hajlékony, hõálló és nem rozsdásodik.

Az acél nem tiszta vas.

E tulajdonságait úgy nyeri el, ha ötvözi magába mindazt, ami azzá teszi.

Acéllá kovácsolódni kell.

Felforrósítanak, majd hideg vízbe dugnak, hogy edzõdj.

Az élet számtalan kovácsa üllõjére fog fektetni és alakít, formál.

Ez a folyamat életed végéig fog tartani.

Azt kívánom neked, válj nemes acéllá.

Edzõdj és formálódj hosszú életeden át.

Ehhez meg van minden adottságod, hisz jó alapanyag vagy, mint ez az érc ott a tenyeredben.

Legyél befogadó és ötvözz magadba mindent, ami megacéloz.

Keresd a jó kovácsokat, feküdj üllõjükre, edzõdj, formálódj szüntelen.

Boldog születésnapot Gergõ!

Tudd, úgy szeretlek, ahogy egy apa csak szeretni tud.

- Borek -

Nehéz a szívem...

Nehéz a szívem, mert látom szendvedsz.

Tudom milyen érzések kavarognak benned.

Én magam kétszer éltem át életemben.

Tudom, most e szavakkal nem segíthetek.

Most még nem.

Még nem tudod mirõl beszélek.

Milyen érzés magadra maradni szerelmedben...

Az elsõ volt a nehezebb, máig a legnehezebb dolog volt az életemben.

Alig voltam egy-két évvel idõsebb nálad.

Egyedül maradtam az érzéseimmel, a tapasztalatlanságommal.

Most már tudom ezen minden férfinak át kell esni, meg kell tapasztalni.

Nincs mese.

Szenvedsz, nyüszítesz, gyomrod egy darab émelygõ kõ, mely lehúz, nem ereszt.

El sem tudod képzelni mi jöhet ezután, üresség, kilátástalanság.

Miért kell elengedni, mikor még alig fogtam, érintettem, öleltem, simogattam...

Miért, mikor olyan jó, érezni érinteni, pillantása tüzében elenyészni...

Miért, miért, miért...

Mit vétettem, hol hibáztam? - tettem fel magamnak megszámlálhatatlanul a kérdést.

Sokáig nem tudtam a választ.

Szenvedtem, hangtalanul nyüszítettem, mint kutya ki hinne abban, ki bízna bennem...

Máig hálával teli szívvel gondolok rá.

Elindított férfi létem útján.

Nem bántott, csak elengedett.

Én kapaszkodtam tíz körömmel, de gyöngéden lefejtette ujjaim magáról, szeretettel teli tekintettel utamra bocsátott...

Aki dudás akar lenni, pokolra kell, annak menni...

Igen, megjártam...

Nehéz a szívem, mert ezt kell megélned 19. születésnapon.

Hidd el ez egy féfias ajándék a sorstól.

Igen ez sorsszerû, ez a beavatás része...

Meg kell értened, el kell fogadnod, a fû kinõ utánad...

Légy férfi...

...ne vádolj, ne fogadkozz...

de...

...vess el minden elvet, s remélj még hû szerelemet...

tudom...

...mint kutya hinnél abban, ki bízna benned.

Boldog születés napot fiam!

Tudd, úgy szeretlek, ahogy egy apa csak szeretni tud.

- Borek -

Napozó szavak

Újra és újra körbeölelnek a felhõk, lelkemet a gyöngyként csillanó esõ mossa, ahogy ülök a hatalmas vászon elõtt, amit Isten képzelete festett örvénylõ állandósággá, s lassan ismerõsként köszöntöm a valószerûtlenséget létem bármely pillanatában.

Ahogy megpihenek a körbeölelõ völgyek között, érzem az erõt, amely a levegõben feszül és bársonyként fonódik csuklómra. Fülemben dübörög a csönd, lábfejemen mozdulatlanul a messzirõl érkezett pillangó pihen.

A lépcsõ alján szellõtáncot járnak a rózsák, a pókok kapaszkodnak lebbenõ hálójukba, krokodilnak álcázza magát a kíváncsiság, távolban egy szempár mosolyog, majd hanyagul int felém, s egyszerre nincsenek mondatok, csak napozó szavak.

Asztalos-Varga Csilla

- Zohár -

csokoládé

kint jégbe zárt mindent a tél, lépteid odafagytak a sietõs útra, kezeden mintát rajzolt a dér, de lelked édes kakaóillatban úszott, ahogy beléptél az ajtón

feléd mosolygó sok apró csoda. pralinéba zárt világok, csokoládéba mártott apró mogyorók, keserédes nyál a szádban, szíved körül olvadó varázs, megmagyarázhatatlan tündöklés az, ami eléd tárul

markolod a mesterien formált csodákat, érzed, hogy több és több kell, hisz szinte végeláthatatlan benned a vágy, és végtelennek tûnik a pulton megcsillanó ragyogás

de egyszer majd szorító kezedben felismerhetetlen masszává olvad minden apró íz, s te nem érted, miért menekülsz oly' hirtelen

Asztalos -Varga Csilla

-Zohár-

kicsi lepke

olvad körülöttem a világ, lábam alatt tû éles homokszemek izzanak fel és némán fuldoklom a dallamok között megszólaló csendben

a tó tükrében komorrá nõnek a felhõk, elérhetetlen messzeségben táncolnak az erdõ tündérei, s most nem vagy más, csak egy múló látomás, ahogy egy távoli platánfa ágai között becsapódó villám lángra gyújtja tövisekkel körbevett lelkem

olvad körülöttem a világ, fátyolként ölelnek a porrá izzott levelek, veled ülök nélküled, s nézzem, ahogy képzelt ölelésünkre egy pillangó száll...

kicsi lepke, meg kell, hogy égesd a szárnyaidat, mert addig nem lesz megnyugvásod

hisz' szükséged van arra a lángra...

Asztalos-Varga Csilla

- Zohár -

üveg

óriások raktak fehér tüzet bennem és mint hatalmas üvegfújók formálták lelkemet megolvasztott lelkedbõl

a forróságban formálódó formák között óvatosan érinted a megszületõ csodát, mely láthatatlan határ köztünk s én úgy zárlak magamba, hogy közben áttetszõn mutatom neked összeroppanthatatlan világomat

Oliva zöld füsttel ölelsz át, ahogy hozzám érsz, anyagtalan körbe zársz, és angyalok leheletét fújod rám, így kúszol belém létezésed örök pillanatában, s tudod, ha megszólalsz a csend üvegként roppan szét

Asztalos-Varga Csilla

- Zohár -

minap temetésen voltam. Nem mondhatnám, hogy felemelõ érzés temetésekre járni, de mindenképpen gondolkodásra, egyfajta számvetésre sarkallja az embert.(Drága megboldogult nagymamám az utolsó éveiben sportot ûzött abból, hogy temetésekre járt.

Nem, nem ismerõsökére, rokonokéra, hanem az újságok

anyakönyvi híreibõl kinézte az idõpontokat és elment.

Nem tudni miért. Talán felkészült a közelgõ halálra,

és belenevetett a torz pofájába. Nos ez a nagymamám mondta idõnként ilyen temetésekrõl hazatérve, hogy "Jaj fiacskám! Gyönyörû temetés volt!" )

Szóval temetésen voltam. Egy szomszédomén, aki nem volt öreg.

Bõ negyvenes. Rákos volt. Becsületes, szerény, dolgos ember. Három leány gyermekét nevelte fel és tartotta el egyedül

kõmûves segédmunkás jövedelmébõl, mert a felesége húsz éve elhagyta.

De nem is ez a lényeg.

A temetésen alig voltak. Talán tízen. És ebbe azt hiszem a papot is beleszámoltam. Elgondolkodtam, hogy vajon mi is az emberi élet értékmérõje. Számít-e az, hogy hányan állják körül önsajnálat fájdalmától eltorzult arccal a koporsónkat? Mi határozza meg földi létünk értékét? Biztosan értékmérõ az, hogy milyen nyomot

hagyunk magunk után. Mit hagyunk itt a hét és fél méter körmön,

a tíz és fél méter hajon, a huszonhat köbméter vizeleten,

a harminc tonna székleten és a tíz-tizenöt liter könnyön felül.

Írtunk-e könyveket, építettünk-e hidakat.

Hagytunk-e lábnyomot a Holdon, vagy diktátor hadvezérként

hány emberélet kioltása szárad a lelkünkön. Ezek mind-mind meghatározzák az értékünket. Azonban én úgy érzem, az igazi értékünket az fogja majd meghatározni, hogy hány embert nevettettünk meg, hánynak mondtuk meg az igazságot,

hánynak adtunk enni amikor éhezett, inni, amikor szomjazott, takartunk be, ha fázott. Hány ember arcáról töröltük le a könnyet. Hány új életet adtunk a világnak. Hány embertársunk gondol majd ránk szomorú szeretettel.

/BKM/

izzás...

körbe ölel a nap forró vágya, hajamat sugarai közé fonja,

bõrömre elhalt búzák énekét leheli, s míg csodálkozó szemmel nézem magam a délibáb tükrében, lusta fátylat emel körém a meglebbenõ szél

röptükben köszönnek oda a tündérekké változó kósza

lepkeszárnyak, arcomat megfesti a felhõkbõl varrt utolsó pillanat, nyakszirtemen lomhán gördül végig izzásom forró cseppje,

elfojtva parfümöm hûs érintését

gondolatod selyemruhaként tapad bõrömhöz, tompán sajog körülöttünk a verítéktõl nyirkos mozdulat, elnyeli az idõt a

test, elõttem állsz és én elõtted állok, rongyosra szakad

felettünk az ég

a puszta izzik és ragyog

Asztalos -Varga Csilla

-Zohár-

akár írhatnék

nem is tudom mit írhatnék

kergetõzöm önmagammal a csipkés múlt képei között s rohanok

az érzéseim elõl.

dalt dúdolok hangosan, hogy ne halljam a külvilág zaját-baját.

keringõt járok a sok emberforma masszával s a végén az utolsó

táncom hajnal felé leintem, majdnem álomba zuhanva.

ébren álmodom, s egyre csak azt hajtogatom, muszáj gyönggyé varázsolnom minden kabátomról leszakított gombot...

megtanulni a pas de deeux-t, s végre abbahagyni ezt az õrült táncot, amely minden nap a fejemben járja õrült ritmusát

nyugalmat lelni, de hol?

s kivel?

egyedül talán a sarokban? vagy a kéményben?

kézen fog a táncoló bohócra festett mosoly, hajamba virágot

tûz a nap parazsa

túl sok a betû, a színek máshol járnak

Asztalos -Varga Csilla

-Zohár-

mondd

valaki járt a hegyek között, aki apró csillagokat terítve rám, vigyázta álmom, s hagyta, hogy megszülessek minden éjjel, a völgyekben szaladó széllel

valaki járt a hegyek között hangtalan, csak két karja volt erõsen

izzó a pislákoló nappalban, ráülhettem, mint egy piciny madár,

mely fészkét keresve csodára vár

valaki járt a hegyek között, s elkapott, ha a fák hajlott ágai szétroppantak bennem, s imádsággá formálta visszavont szavaim, ahogy elköszönt csendben

látod, édesanyám, nélküled járom az égig szökõ hegyeket,

morzsolom a cipõmre száradt sárból rajzolt jeleket, apró érként lüktetnek homlokomon kezed ráncai, s nélküled nézem ahogy a fák elém térdepelnek

mondd, jársz-e arra, ahol én?

Asztalos -Varga Csilla

-Zohár-

reggeli tánc...

hátamat a forró falnak támasztom, lábaimat felhúzva zárt kört

képezek magammal és érzem, ahogy a tollászkodó hajnalban ritmust táncol a mellkasom, és a rojtosra szakadt ég alatt könnyû nyári

indulat kering

a fák között csipogó árnyak lelnek új útra, megszülte õket a reggel,

s te fáradtan rogysz le mellém, cipõd még tétován lép kettõt,

de hátadba szúr megpihent tekintetem, és maradsz e végtelen

táncban, ahol kecsesen izzik az ágak között a levegõ és párától

csillog a nekünk lerakott macskakõ

felszállnék a karcsú nyírfák fölé, de szárnyamból tollaimat tépted,

hát kapaszkodom a meglibbenõ szélbe, repítsen fel hozzád az égbe

Asztalos -Varga Csilla

-Zohár-

...mondd, gondoltál már arra?

...mikor estefelé enyhült ujjal érintgeti az alkonyat a természet orcáját....mikor a pici vágyak szétszaladnak, majd összebújnak egy sarokba mint pelyhes kiscsibék, s várják hogy leszálljon végleg a sötét...mikor az ébrenlét s az álom határán egyensúlyozva - mint holmi légtornász - kapaszkodsz eszméleted utolsó szikrájába, mert érzed hogy még jönnie kell valaminek...mikor aztán megadod magad, és zuhansz-zuhansz pörögve forogva az álom spirálalagútján, de közben érzed: nem vagy egyedül hisz fogom a kezed...

...gondoltál minderre?

Mert én minden este erre gondolok...mikor szemembe csillan az utolsó fénysugár az est határán - a te szemed az ami eszembe jut...mikor fekszem ágyam félhomályán - alattam gyûrött nyûtt vágyakból vetett fekhelyem - akkor is egy a képzelet, a gondolat:látom arcodat...mikor elhagy a józanész és süppedek az álom puha lágy vattafelhõjébe lassan, aztán egyre sebesebben, akkor is csak öröm munkál bennem - hisz álmomban mindig itt vagy velem...

...egyszer majd félúton találkozunk...

- dreaming58 -

Még nem volt

öt óra sem, de a kisfiú már ébren volt. Valójából nem is aludt.

Csak a másnap körül kavarogtak a gondolatai. Meg a meglepetés körül,

amit az édesanyja ígért neki. Születésnapja volt, amirõl valószínûleg az

összes madár tudhatott, mivel mind ott csivitelt az ablak elõtt,

pedig még éppen hogy csak kezdett pirkadni, és igen hideg is volt.

Alig várta, hogy mindenki felébredjen. A reggeli sem esett jól és a kakaós

bögre alján is jócskán maradt. Folyton csak azt kérdezte,

hol van már az a meglepetés. De édesanyja csak annyit mondott neki,

hogy fejezze be szépen a reggelit és öltözzön fel jó melegen.

- Hová megyünk? Hová megyünk? A meglepetéshez kell?

Az lesz a meglepetés? Mi lesz az? - Kérdezgette szinte folyamatosan.

Az öltözködés szokatlanul zökkenõmentesen és simán ment.

Valahogy most egyik ruha sem kerekedett kifordítva, és az apró gombok

is rendre megtalálták a maguk helyét.

- Kató is velünk jön? Hiszen neki nincs is születésnapja -

méltatlankodott a kisfiú kicsit féltékenyen és csalódottan,

amikor látta, hogy nõvére is öltözködni kezd.

Végül az édesanyja egy kis kartondobozt vett elõ, itt-ott kilyukasztgatta,

majd elindultak a fagyos reggelbe, a buszpályaudvar felé.

Egy örökkévalóságnak tûnt az út és még többnek az utána való gyaloglás,

mígnem egy csúnya, komor, szürke épület elõtt nem találták magukat.

Valami volt a kapu fölé írva nagy kék betûkkel, de a kisfiú még nem tudta

ezeket a betûket elolvasni.

- Anya. Mi van odaírva?- kérdezte a fiúcska, de a válaszra nem volt már idõ

mert a kapu csikorogva kinyílt, a sötét torkában pedig egy szürke ruhás,

fején félrecsapott svájcisapkát viselõ férfi jelent meg, betessékelve õket.

A kisfiú orrát erõs bûz csapta meg. Távolról pedig kutyák ugatása és

nyüszítése hallatszott.

- Kiskutya - mondta alig hallható, elcsukló hangon, valami nagyon-nagyon

széles mosollyal az arcán a kisfiú.

A szürke ruhás bácsi egy ketrecekkel teli helyiségbe vezette õket, ahol

számtalan kicsi és nagy, fekete, fehér, foltos, fiatal is csöppnyi kutya ugatott,

acsarkodott, vagy farkát behúzva nyüszített.

Odaléptek egy ketrechez, amelyben gombolyagban vagy öt bolyhos csöppség

szuszogott csapzottan, tarkán. A rács kitárult, és a bácsi belépett.

A sarokból egy apró kiskutya botladozott elõ bizonytalan léptekkel,

folyton fel-fel botolva hol a vizes tányérban, hol pedig az eleséges dobozban.

A bácsi félrelökte és kiemelt egyet a kupacból, majd az édesanya kezébe adta.

- Boldog születésnapot - mondta az anya és óvatosan a kisfiú kezébe adta,

aki kerek szemekkel, megilletõdve tartotta a szuszogó jószágot.

Szemével azonban a kis botladozót kereste, aki azóta visszaoldalgott a sarokba.

- Én azt kérem!- mondta határozott hangon a kisfiú és rámutatott a magányos,

szemmel láthatóan nem túl jó bõrben lévõ kis kölyökre.

- Az a kutya vak asszonyom. Nem fogja megérni talán a holnapot sem –

mondta a telepvezetõ.

- Kisfiam, nézd meg milyen aranyos ez a kutyus - mutatott a fiúcska karján

idõközben békésen alvó kiskutyára, de a fiúcska halkan elpityeredett,

majd hangos zokogásban tört ki.

- Nekem az a kiskutya kell!!.- szipogta.

- De miért kell neked az a kutyus? Beteg is, nem is lát. Itt van ez. Ez egészséges.

Nézd milyen aranyos - erõsködött egyre csak az anyuka.

- Éppen azért. Mert vak és beteg. És mert senki nem szereti - mondta ellentmondást

nem tûrõ hangon a kisfiú, majd szavainak nyomatékot adva újra legörbült a szája és pityeregni kezdett.

Boldogan szorította magához a kartondobozt. Idõnként belesandított,

vajon benne van-e még? Talán nem tûnt-e el? Vajon nem csak egy álom volt-e?

De a vak, sovány, csapzott kiskutya a dobozban volt. Néha kidugta fekete, fénylõ, borostyán orrocskáját, megérintve vele a kisfiú karját.

Az övé volt.

Ha jól emlékszem 16 évvel késõbb saját kezemmel, potyogó könnyek közt

temettem el a kis foxit, akinek annak idején a Bogi nevet adtam.

És azt hiszem, egész életemben õ szeretett a legjobban, legönzetlenebbül,

szünet nélkül. Talán hálából, hogy akkor, ott, azon a hideg februárvégi

reggelen õt választottam.

A beteget, vakot, elesettet, akit senki nem szeretett.

/BoldogságKékMadara/

Záróra...

Félig kifordulva, jobb könyökével a pultra támaszkodik.

Tekintetét a félig üres pohárra veti.

Kristálytiszta folyadék.

Legalábbis, annak látszik.

Az elõzõek is ilyenek voltak.

Már mindenki fizetett, s csak egy két ember volt még ott.

Párocskák, akik huncut mosollyal szedelõdzködtek.

A széklábak kacagva nyikorogtak, mikor felállva hátralökték õket.

Tudják itt a záróra, s hamarosan lábukat az égbe emelve

az asztalra borulhatnak.

Itt a záróra ideje.

A pultnál a helyzet változatlan.

A pincér ugyan nem oltogatja a lámpát, de megtalálja a módját,

hogy tudassa a még maradókkal, itt a záróra.

A tekintet a pohárból a pult mögötti polcra kúszik.

Mögötte tükör.

Az üvegek elé állnak, csak részleteket lát magából.

Jobb is így...

...nem kíváncsi magára.

Nem akarja tovább rontani a helyzetet, a bizonyossággal.

Mély levegõt vesz, majd mindkét tenyerét a pultra teszi, s mintha

fekvõtámaszt akarna csinálni, behajlított könyökeit kinyújtva lábra áll.

Közben tekintetét a még félig teli pohárra veti.

Elgondolkodik, mi történhetett?

Az elõbb még félig üres volt.

Tétován, szinte kötelességbõl utánanyúl.

Keze megáll a levegõben.

Rácsodálkozik.

Ez az a kéz?

...amivel utána nyúlt?

...amivel simogatott?

...amivel fogta?

...amivel eleresztette?

...amit megfogtak?

...amit eleresztettek?

Kicsit elszégyellte magát, miközben zavartan a zsebébe dugta, elfordult a pulttól a félig teli-üres poharat magára hagyva.

- Borek -

léggömböt álmodtam ...

kiült a kertbe a szaladó idõ, körbenézett a puha zöld párnákon,

ahol csatát vívtak a tücskök, megérintette az izzadó fûszálakat,

rámosolygott a kerítésen átbújó narancsszínre, körbeölelte a piros háztetõt, belopta a madárszót, majd úgy döntött, nem rohan tovább.

én behunyt szemmel léggömböt álmodtam, lelkem megfestett,

színes léggömbjeit.

szállnak fel a magasba érzékeim könnyed pillangói, kacagva nézem,

ahogy gyengéd csókot váltanak a nap felé rohanva, elmondják üzenetemet a levegõ urainak majd eltûnnek az egymásba karoló platánfák mögött.

de egyet még a karomra kötök. még látni akarom benne a képzeletemet, tudni akarom, hogy még az enyém, akkor is,

ha piros csíkot rajzol hófehér

csuklómra, ahogy szorosan öleli a szabadulni vágyó szalag.

észrevétlenül kel fel az idõ a hintaszékbõl, kioldja kezem szorító akaratát, könnyûvé varázsolja álmodó testemet, s én a léggömböm szárnyán lebegek...

ég és föld között

Asztalos-Varga Csilla

- Zohár -

Csemõi nóta …

nem lapozódik a naptár

Miska magadra maradtál

rágja elárvult bütyköd

csontig a nemzeti füstköd

nem jársz hébe se hóba

földi se égi csehóba

nem vagy semmilyen ista

legfeljebb humanista

csörren a taps-szinkópa

zajlik a nagy sinkófa

állami áldumások-

nak csak a zászlai mások

vágja a néped az estráng

hagytad a verseidet ránk

sírni nevetni ha fáj

árva Ladányi Mihály

- célkereszt -

bõröm bõröddel

az éjjeli csendben a molylepke viszi át a fényt szobáról szobára, csapódva szinte leküzdhetetlen akadályokba, hogy a végén megpihenve nézzen farkasszemet a csenddel

felhúzott lábakkal ülök a sárgára festett villanyfényben, mellettem párbeszédbe bonyolódik a hallgatás a megnyikorduló karosszékkel, és némán figyelem bõröm apró lélegzetvételét

áttetszõ hálót von a kéken zakatoló erek köré, mintha szívem minden dobbanását akarná összetartani, lüktetésekbe feledkezik olykor, s várja a képzeletemmel játszó finom érintést

rohannak mellettem az éjszaka hangjai, bõrömbe kapaszkodik a lépkedõ fuvallat,az apró porszemek kikacagják az elmúlást, miközben keresem a rám rajzolt jövõt

...és bársonyba burkolt testemen nézem azt az óvatosan lüktetõ kis foltot, mely már tudja, milyen az, ha a bõröm bõröddel összeér

-Asztalos-Varga Csilla

- Zohár -

tûz-tánc

táncba fognak az égen a tûzkazlak, apró pernyeként

hullnak tenyerembe kívánságaim, s csak néha takarja

el felperzselt valónkat a báránybõrbe bújtatott

jéghideg levegõ

eltáncolhatatlan táncba kezdenek bõrömön a csillagok,

apró porszemek telepednek pórusaimba, lábam alatt

lüktet a szomjas föld, s én szárnyaimat rajzolom

az enyhet adó harmatcseppekbe

a végtelen küzdelemben nyakszirtemet esõcsepp-töredékek

hûtik, elõttünk fényes ágak-bogak kapaszkodnak egymásba,

törnek az ég felé a roppanásba táncoló lángok és a

földön hamuvá válnak a gyûrt gondolatok.

rádobjuk a megcsonkult tegnapot, a gyorsan égõ jövõt,

vállamra száll a ma és fázós kezemmel kisimítom

hajam arcodból

Asztalos - Varga Csilla

- Zohár -

ajtó...

minden olyan volt, mint amit hét lakat alatt õriztek.

sápadt bútorok a szobában, papírgalacsinná gyûrt

emlékek a sarkokban, a félig leszakadt redõny résein át

kapaszkodott be az utcai lámpák fénye, porosan lélegeztek

az ott felejtett könyvek, s pókhálót font az idõ,

ahogy a karosszékbe süppedtem.

figyeltem a kintrõl éledõ hangokat. éreztem lépteit a lépcsõn,

mely ajtómig vezet, tudni akartam, hogy mit tesz, velem vagy

ellenem... jön-e tûzvész, melytõl lángba borul a szoba,

s égek-e majd porrá megfakult emlékeimmel.

ott neszel még most is, megnyugtatja izzó lelkemet,

de lázadó testem újra és újra nekifeszül az ajtónak,

támasztja erõsen, mert így jó, én bent, s õ kint,

közöttünk a szú rágta fadarab, mely úgy választ el,

hogy szorosan összetart.

Asztalos-Varga Csilla

- Zohár -

Forgatókönyv...

Egy pillantás és kész.

Mint egy pillanatfelvétel, melyet csak késõbb élsz át szuperlassításban.

Az elsõ pillantás.

Ekkor készül a felvétel.

Nap, mint nap pillantunk elsõre, és egyben utoljára...

Nap, mint nap pillantunk megszámlálhatatlanul sokadszor...

...és semmi.

Aztán egy ártatlannak tûnõ, pillanat és kész a film.

Lelked vágószobájában újra-és újra levetíted, kikockázod.

Leforgatnád a filmet újra és újra további jelentetekkel, részekkel.

A vetítõvászon felé nyúlsz, mert még nem érinted, de már érzed közelségét.

Várva az elsõ érintés áramütését.

Minden sejtedbe eljutó villámcsapás bizsergetõ érzését.

A mozdulatlanság mögött megbúvó szilaj rohanást.

A mindent elsöprõ hurrikán simogatását.

A fémeket egybeolvasztó láng forróságát.

Örvénybe kerülsz, ami magába szív...

Ellenállnál, de tudod fölösleges...

Történjen aminek történnie kell...

Végül újra csend.

Partra vetettként fekszel a hátadon.

A föveny homokja pokrócod.

Lábad nyaldossák a nemrég még az örvénylõ, magával ragadó,

azóta megszelídült hullámok.

Arcod elõtt fények-árnyékok táncolnak.

Süt a nap, most az õ sugarai cirógatják testedet.

Mozdulnál, de még nem bírsz.

Rohannál újból tengerre szállni, keresni a vihart,

hogy újra magába szívjon, összetörjön, darabjaidra tépjen,

hogy a teljes megsemmisülésben újra partra vessen.

Ülsz a vágószobában.

Lassítod, kockázod a felvételt újra és újra.

Kész a film, egy pillantás volt az egész.

Most írod hozzá a forgatókönyvet...

- Borek -

képzelt szívdobbanás

meztelen lábamat ölelték a mámoros fûszálak,ujjaim között csókot váltottak a hangyák, markomból peregnek a percszemek, mikor a folyó partjára megérkeztem.

körbe vett a daloló madársereg, zsong belém az erdõ, lassan mossa szét az idõ, az égre dobált haragos fellegeket.

hátamhoz simítom a rét színes virágait, kinyújtott két karommal kereslek, kavicsba markolok, sima, formátlan, apró tények, melyek formálnak a folyóparton, réten, földön és égen.

felettem elrepül sorsom, testemre feszülnek a kiszabadult gondolatok és a csend nélküli csendben hallgatom képzelt szívdobbanásod

Asztalos-Varga Csilla

- Zohár-

Zsebóra...

Igen, kétfenekû gondolatok.

Ez jellemzõ rám.

Kutatom az okát, szeretnék rájönni hogyan, mi és miként mozgat.

Belekukkantani magamba, láttatni bensõm, mint egy zsebóra szerkezetét.

Lepattintani nap, mint nap a fedelet.

Csodálni, feltárni bensõjét, kitárulkozni.

Bámulni, és mostanság láttatni is a piciny alkatrészek mûködését, értetlenkedve állni elõtte: mennyire precíz szerkezet.

Szeretném érteni miként mûködik...

Az én tudásom kevés mindehhez, tisztában vagyok vele.

Talán ha más is belepillant, szavai, gesztusai adhatnak végszót a továbblépéshez a megértéshez, fényt a megvilágosodáshoz.

Legtöbben persze, már a külsõségenél leragadnak.

Dícsérik, vagy fitymálják formáját, a számlap kialakítását, a mutatatókat, az egyre kopottabb szíjat.

Úgy érzed amit most leírtam talány?

Igen talány...

Érted?

Érted.

-Borek-

tükör elõtt

csak állok a tükör elõtt.

négyzetcentiméterenként figyelem magam, ahogy egymást ölelik a hajszálaim és ahogy csupasz bõröm levegõért kiált.

kiragyog a hajnali félhomályból az élesedõ pengeként formálódó alakom, dühös vagyok, és hálás, hogy látom magam.

lassan vetkõzöm, hogy belé égjen minden mozdulatom, selyemsálként öltöm magamra a tükrözõdõ foszlányokat.

ha hátat is fordítok félelmemben, érzem ahogy szakadnak szét a gúzsba kötõ inak, s hullnak le a föld magányába.

dühösen darabokra töröm és apró szilánkokkal hasítva szét a mennyet, serkenõ vérem keveredik a pokol vásznának tüzére.

nem akarok, mégis elporladok. a tükör elõtt.

apró jelenekbõl összerakom, hogy újra és újra belenézzek,

hogy átöleljem az ujjamba kapaszkodó félelmeim és

megköszönjem az arcomon zenélõ szépséget, elmondjam

az ajkamba harapó vágyat, s testemre fessem a jelet,

melyet rám aggat a távozó pillanat, a tükör elõtt.

Asztalos-Varga Csilla

- Zohár-

s te hagyod, hogy kezemben a tükör szétroppanjon, vágott sebeim bekötözöd és rám ragyogsz újra ...

ahogy akarjuk

kék lett a fû színe, ahogy közel került a föld az éghez,

átölelt két karjával a malomban õrölt nyugalom,belemerültünk

a súlyos csendbe, melyet megszakítottak a szavainkként

susogó levelek ahogy burkot vont körénk az esõ, a tócsákban

táncot lejtettek gondolataink ázottan szikráztak az erdõ

apró szúrós katonái szép arcodat az erõs hitként

ragyogó nap csókolta, vállunkra hajolt a fák õsi lombja

jázmin illatot kerestünk a felszálló párában,

s mindegy volt kalapom színe,

hisz' pont olyan, amilyennek látni akarod

s a csíkrepülõ kikacagta a hangtalanul kattanó pillanatképet

Asztalos-Varga Csilla

- Zohár -

Nem múlt el...

Reggelre mély, tudatlan álomból eszmélvén sem múlt el.

Nem mintha bánnám, hisz nem elõször fordult már elõ velem.

Lelkem fagocitái próbálják felfalni, hogy helyreálljon bennem a "normális" rend.

Nem megy.

Idõrõl, idõre eláraszt a mindent elsöprõ érzés.

Nem mintha bánnám, hogy nem vagyok "normális".

Tudom mikor, és hol fertõzõdtem meg.

Elõvigyázatos, óvatos voltam.

Megtettem minden "ésszerû" óvintézkedést.

Szabványoknak megfelelõ gátakkal vettem-veszem körül magam,

várva a "cunami", mindenen fölülemelkedõ, a föld mélyén feszülõ végtelen erõk szülte egyetlen, mindent elsöprõ hullámát,

mely kicsap a partra, majd visszahúzódik, magával sodorva felemésztve mindent, mi útjába kerül.

Tegnap is ez történt.

Jött, éreztem már elõtte porcikáimban, de nem szaladtam el,

inkább a gát mögött, vágyakozó érdeklõdéssel vártam.

Vártam a valamennyi hangot elnyelõ csendet, ami megelõzi

a föld minden oroszlánja üvöltését kiscicák miákolásává

tompító morajlást.

Nem kellett csalódnom, jött.

A gát mögött álltam.

Legközelebb elõtte várom...

- Borek -

Amikor tudod, hogy nem jön, de mégis várod
Amikor tudod, hogy kár volt, mégse bánod,
Amikor érzed, hogy hevesebben dobog a szíved,
Amikor érzed, hogy érte remeg a két kezed,
Amikor várod, hogy eljöjjön a pillanat,
Amikor várod, hogy odaadhasd önmagad,
Amikor vágyod ölelését s csókjait,
Amikor vágyod hangját és szavait,
Amikor néznéd mosolyát és két szemét,
Amikor néznéd, ahogy nyújtja a két kezét,
Amikor nem bírod már, kibuggyannak a szavak,
Amikor nem bírod már türtõztetni magad,
Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged,
Amikor elhiszed, hogy Õ is eleped érted,
Amikor megijedsz, de nem tudsz tenni ellene,
Amikor megijedsz, mert rossz lenne nélküle,
Amikor már aludnál és ébrednél is mellette,
Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész,
Amikor rájössz, hogy miért ne, hisz egyszer élsz,
Amikor világossá válik, hogy ez jó neked,
Amikor világossá válik, hogy megteszed,
Akkor vedd tudomásul, hogy igenis szereted!"

- Gigi71 -

Tegnap

nagyon meleg volt. Busszal utaztam Pestre.

Pont a déli hõségben szálltam fel és helyet kerestem valahol

egészen hátul. Nem volt nehéz, mert csak hárman

voltak rajtam kívül.

Ebbõl a háromból is egynek biztos helye volt a volán mögött.

A következõ megállónál felszállt egy "jó nõ".

Tényleg jó nõ volt. Az idézõjel csupán arra kíván utalni,

hogy a jó nõ egyfajta embertípust képvisel.

Szóval felszállt a "jó nõ" és leült velem átellenben.

Gondolom azért, mert én meg a "jó pasi" voltam.

Gondolom.

Tehetem ezt egyrészt azért, mert nagyképû vagyok,

másrészt, mert számtalan olyan hely volt a buszon,

ahol egyedül ülhetett volna le.

De õ velem szemben helyezkedett el a már-már

elviselhetetlen hõmérsékletûre hevült szocreál mûbõr ülésen.

Kutya meleg volt.

Fél órát utaztunk együtt.

Napszemüveg volt rajta.

Egészen sötét.

Nem túl tapintatos dolog.

Az utazás alatt erõsen izgett-mozgott, megigazította sminkjét,

számtalanszor tette keresztbe szinte végtelen hosszúságú lábait,

"véletlen" betekintést engedélyezvén ezzel a vágyak birodalmába.

Ezt a birodalmat citromsárga csipketanga választotta el a

való világtól.

Persze zavart, hogy én nem tudok erre a birodalomra összpontosítani, mert nagyon erõsen azzal voltam éppen elfoglalva,

hogy a szememet elhomályosító izzadtságrohamokat visszaverjem,

valamint a verejtékben úszó, mozarellasajtra hajazó tökeim

körül ólálkodó gondolataimat próbáljam elhessegetni

és magamat Shackleton Déli-sarki expedícióba vizionálni.

A "jó nõ" szedelõzködni kezdett, és felállt.

Leszállni készül, gondoltam stirlici éleslátással.

Felállt.

( Mármint a "jó nõ".)

Ekkor azonban észrevette, hogy a háta mögött a barna,

repedezett mûbõr ülésen csinos kis tócsa gyûlt össze.

Az izzadsága csinos kis tócsája.

Én, a "jó pasi" is észrevettem.

Õ azonban nem látta, hogy megláttam.

Figyeltem õt.

Kínlódott.

Mi lesz, ha a "jó pasi" észreveszi, hogy a "jó nõ" izzad!!

Rettenetes!!

Borzasztó!!

A "jó nõ" letette a táskáját a tócsa elé, parányi, ámde hatékony

spanyolfalat képezve köztem és a tócsa között.

Kicsit sem volt átlátszó, hogy táska nélkül ment el jelezni az ajtóhoz.

Megsajnáltam.

Tudta, hogy ki fog derülni, mert a táskát már csak nem

hagyhatja ott.

Ekkor nagyot fékezett a busz, minek hatására a táska -

engedelmeskedve Newton elsõ törvényének, elegánsan

beleroskadt az általa eltakarni szándékozott tócsába.

Megsajnáltam és kifele kezdtem el bámulni az ablakon,

amíg megállt a busz, és a "jó nõ" leszállt.

A tócsa pedig ott rezgett, fodrozódott az út hátralévõ részén,

mígnem egy nénike beleült, eltüntetve egy kínos felismerés

kézzel tapintható bizonyítékát, mely szerint a "jó nõk" is izzadnak,

idõnként böfögnek, wc-re is járnak, pukiznak, önkielégítenek

és talán még a lábuk is büdös néha.

A "jó nõknek" is kellemetlen reggelente a szájszaguk.

A "jó nõk" is élnek...

/Boldogság Kék Madara/

Gondolatmorzsák..

WebGeneral Portálmotorral

Menü

Oszd meg!

PDF-ből szöveg

Közösség

Belépés

Szavazás

Barátaimtól...