Szösszenetek....

Egy szájharmonika története

http://network.hu/motoclub/videok/mrmoto__film_amp_zene/

volt_egyszer_egy_vadnyugat__harmonika

Régóta ismerem a babakocsis embert.

Azért nevezem így, mert mindig egy rozoga, imbolygó babakocsit tolt maga elõtt. Legtöbbször a Városliget környékén találkoztunk, mert a városnak ezen a részén lakott. Megfigyeltem: faágra aggatta kimosott holmijait, és mellé heveredve szárítgatta. Amikor találkoztunk, biccentettünk egymásnak.

A múlt év nyarán, egy szombat délután leültem mellé a padra. Hosszú ideig nem szóltunk egymáshoz, aztán õ törte meg a csendet.

"Megengedi?" - kérdezte, és máris cibálta elõ rongyos zsebébõl a szájharmonikát.

Két markába fogva szívta, fújta, a kis zeneszerszám zokogni kezdett. Igazi mestere volt ez a csavargó a szájharmonikának. Amikor késõbb összemelegedtünk, elmondta élete szomorú történetét is.

Erdélybõl származott, ahonnan hívták, árva gyermekként nevelkedett, mert apja elesett az elsõ világháborúban, s a román megszállás éveiben az anyja is meghalt.

"Bojároknál dolgoztam, írni, olvasni sose tanultam, megszenvedtem ezt a keserves életet!" - panaszolta. Amikor Erdély egy része visszakerült, bevonult katonának, végigjárta a frontok poklát is; jó katona volt, tizedesként szerelték le.

Aztán jött a mellõzés, a megkülönböztetés, a munkanélküliség, de ehhez kijárta elõbb a szovjet iskolát a "malenkij robot"-tal.

"Szabadulásom után ide jöttem, Magyarországra, mert ez az én igazi és egyetlen édesanyám..." - telt meg a szeme könnyel.

Én csak ültem mellette, és elnehezülõ szívvel hallgattam.

Elmesélte azt is, hogy a szájharmonikát egy szõke lengyel lánytól kapta,

amikor a fronton járt.

"Ültünk a folyó partján, s én a harmonika szavával beszélgettem vele,

mert a nyelvét nem értettem.

De ez a kis hangszer mindent elmondott. Amikor hazakerültem, írtam neki

abba a távoli kis faluba, de nem kaptam választ.

Talán meghalt.

Vagy õt is elhurcolták az oroszok.

De amikor belefújok ebbe a kis hangszerbe, akkor mintha õ beszélne hozzám.

Hallja, hogy elcsuklik a hangja?... Gyûjtögettem fillérenként a pénzt, amikor munkám akadt, s tervezgettem: új ruhát vásárolok magamnak, még tán nyakkendõt is veszek és egyszer bekopogok hozzá... De most már lemondtam róla.

Megöregedtem és elfáradtam..." - legyintett lemondóan.

Aztán ismét csak azt hallgattuk, ahogy sír a muzsika.

Egy hetedik kerületi bérház alagsorában húzta meg magát Áron,

egy régi szeneskamrában.

Gyakran meglátogatják a környék csavargói, miattuk rakta minden értékes holmiját a babakocsiba, és vitte mindenhová magával.

Nehogy meglopják.

Sokáig nem hallottam felõle. Amikor kitavaszodott, kerestem a Városligetben. Gyakran szemügyre vettem a padokon alvó embereket is. Egyikük ismerte.

"A szájharmonikás? A babakocsit toló vén Áron? Úgy hallottam, hogy nagyon beteg.

Megfázott a télen. Kórházba vitték. Jó ott neki..."

Nyomozni kezdtem. A bérház lakói közül az egyik idõs ember igazított útba, õ ott volt, amikor a mentõ érte jött. Õ segítette fel mellé a babakocsit.

Mert azt is vitte magával a kórházba.

Húztam, halogattam a találkozást, aztán csak elindultam a múltkorjában hozzá, látogatóba. A kórház elõtt áruló kofától vettem neki egy kiló almát. Sokáig jártam a folyosókat, amíg egy idõsebb nõvér útbaigazított.

"Maga talán rokona Áronnak - kérdezte elõbb szigorúan, szinte felelõsségrevonón.

Szabadkoztam. Csak ismerõse.

"Elõbb nem volt ideje meglátogatni?" - szegezte mellemnek a kérdést.

Rosszat sejtettem. Sajnos, nemrégiben meghalt.

"Tudja, a tüdeje volt gyenge. Gyulladást kapott, nem bírta ki a szíve szegénynek...

Nagyon várta magát..."

Szégyenkezve, lesütött szemmel álltam, hónom alatt a kiló almával.

Majd hazaviszem a rigóimnak.

A nõvér utánam kiáltotta. "A raktárban van a babakocsija, eltolhatja..."

Nem toltam el. Csak a szájharmonikát loptam ki a szépen mosott ingek és zoknik közül, s aztán lopva kiosontam a szomorúság házából.

Kimentem másnap a Városligetbe, leültem arra a régi padra, ahol

valaha együtt üldögéltünk.

Elõvettem a szájharmonikát, annak segítségével beszélgettünk.

Emlékeztünk.

De tegnap szörnyû dolog történt.

A padon felejtettem a szájharmonikát és ellopta valaki.

És azóta hiába várja az a szõke lány egy távoli folyó partján az üzenetet az elszállt fiatalságról.

Pedig nekem is lenne még errõl mondanivalóm...

Illés Sándor

Lélektetkó...

Csak ülök az üres képernyõ elõtt.
Közben arra gondolok, mi lenne ha papír lenne elõttem és kezemben töltõtoll.

Mit számít, a tinta mennyisége és elhelyzekedése a papíron.

Számít-e?

Naná, hogy számít.

Van aki, csak egy tintapacát tud hagyni a papíron.
Van aki érzéseit, gondolatait karcolja, festi a papírra.

Írni tollal papírra, olyan mint tetoválni.

Gondolhatnád, hogy még sem, mert a papírt az írással el lehet dobni, össze lehet tépni, tûzre lehet hajítani, egyszóval meg lehet semmisíteni, míg a bõrbe rajzolt tektó nyoma örökre ott marad.

Igazad van.
Fizikailag meg lehet semmisíteni az írást, pontosabban a papírt rajta a tintát gondolataid vezérelte sajátos elrendezésben.

Számít-e mindez, ha az a gondolat, melyet papírra vetettél valaki lelkén hagyott nyomot örökre kitörölhetetlenül, sajátos tetoválásként?

Nos itt elbizonytalanodtam egy kicsit.
Ha számít, akkor pontosan mi?

Attól függ.

Ha tõlem kérdezed, akkor tudom a választ.

Szerintem...

-Borek-

Hát kimondtam.....!

Iszonytosan nehéz most, de hiszem hogy meg kellett tennem, mert így a helyes.

Napok...mit napok??

Ezer éve már hogy vívódom...

Annyira jó volt hogy eltûrtem mindent még egy kicsiny pillanatért, és közben szûköltem hogy jaj mikor jön a következõ "égi" áldás.

Féltem...

Nagyon féltem hogy mit talál ki. Rettegtem, mert tudtam nem védhetem magam...képtelen vagyok támadni.

Emlékszem mikor a téren álltunk, és elindultunk masszázsra. Akkor nem tudtam hogy ez a születésnapi ajándékom Tõle.

Mikor kimondta, hogy hova megyünk, egy pillanat törtrésze alatt végigrobogott az agyamon hogy milyen jó lesz.

Aztán jött a pánik, a félelem.

Most jó lesz.

De holnap?

Vagy holnapután?

Mikor az ajándék, az adakozás nem lesz más mint szörnyû fegyver.

Úgy, mint a közös vacsora, a megivott bor...az együtt töltött kellemes pillanatok. Amikor az adakozás már degradálódik váddá. Hogy ingyenélõ vagyok..hogy én nem adtam semmit. És kimondódik:"15.000,- forint a felejtés bére.... Megalázó volt....nem tudtam mit mondani.... Nem tudtam felhozni semmit... Nem emlékeztem, ki mikor mit fizetett...mennyit adott...mennyit kapott...

Biztosan tudtam volna mit mondani...számszerûsíteni, ha nagyon megerõltetem az agyam...de képtelen voltam...

Rajongtam Érte..

Nem számoltam...nem listáztam...nekem csak a pillanatok íze maradt meg amikor már majdnem azt hihettem SZERET....

Rajongtam érte...és most félek Tõle...

Szeretem...

Szeretem, de megértettem..szabadon kell engednem, mert így rettegve csak bántanám a félelemtõl nem kimondott szavaimmal, az elhallgatásokkal, a hazugságokkal....

Igyekszem vigyázni Rá, mert néha Neki is jól jöhet a segítség.

-Szellemlovas-

El nem készült fotó.....

Napra, percre pontosan tudom.

Tizenöt évvel ezelõtt történt.

Az idõjárás is hasonlóan nyirkos, nyálkás és szürke volt.

Jó minõségû, svéd gyártmányú gépkocsimban ültünk.
Igen siettünk, mert félrérthetetlen és egyértelmû jelét adtad annak, hogy evilágon ütsz tanyát...
Én furcsamód várakozásteli izgalmat éreztem, semmi feszültség, félelem szorogás nem volt bennem.
Édesanyáddal más volt a helyzet, de ez azt hiszem az õ akkori helyzetében teljesen érthetõ, megmagyarázható és természetes volt.

Én csak az apád vagyok...

Nos ott, akkor - a napra és a percre is pontosan emlékezem - svéd gyártmányú autónkkal felettébb siettünk, hogy le ne késsük születésed pillanatát.

Tudom, nem tudtuk volna lekésni, de mégis...
Eszeveszett tempót diktáltam, a város közepén.
Autópálya tempót.

Aztán egy villanás...
Semmivel össze nem téveszthetõ...
Te már nem tudhatod, milyen az...
Ma már ilyenkor nem villantanak, a lézer nagyon sokat tud...

Szóval a rend õrei lefotóztak.
Bár még nem láttam azóta sem egyetlen ilyen fotót - melynek egyik sarkában a pontos dátummal, év, hónap, nap, perc, másodperc - ott díszeleg egy háromjegyû szám - csak hallomásból, elbeszélésekbõl tudom milyen is az.

Nos akkor, ott azzal a villanással nem sokat törõdtem.
Csak pár órával késõbb, abban a nagy üres katartikus csöndben jutott eszembe, melyet evilágra jöttöd hangos, sürgölõdõ-forgolódó pillanatai után következtek be.

Már jóval elmúlt éjfél, talán már hajnalodott is.
Lassan - a másodszor átélt, mint utóbb kiderült életem hátralevõ felét alapjaiban meghatározó élménytõl megrészegedve - gurultam hazafelé.

Ebben az állapotomban gondoltam elõzõ napi ámokfutásom másik tárgyi bizonyítékára.
A szorongás a várható büntetéstõl való félelem helyett inkább öröm és a várakozás izgalma töltött el.

Már szinte elgondoltam, hogy majd együtt nézegetjük a fotót, majd tán 30-40 év múlva büszkén meséled saját sarjadnak, hogy még meg sem születtél, de már gyorshajtáson kaptak...

Nincs happy and.
A fotó nem készült el, legalábbis nem kaptam értesítést elkészültérõl.
Emiatt kicsit csalódott vagyok...

Nem marad más hátra, mint a családi legendáim részeként, ismét felidézni a történetet szóban elmesélve.

Immár tizenötödször...

Nekem soha sem lesz unalmas...

Isten éltessen kisebbik nagyfiam.

Szeretlek, ahogy csak egy apa szeretni tud....

- Borek -

Gondolatmorzsák..

WebGeneral Portálmotorral

Menü

Oszd meg!

PDF-ből szöveg

Közösség

Belépés

Szavazás

Szösszenetek....

Egy szájharmonika története